És ezzel meg is volnánk. A szokásos szigetkórral küzdve (nátha, zselészerű végtagok, levertség, elvonási tünetek), de boldogan jegyzem eme soraimat: lehet, hogy a korábbi bejegyzések ezt nem minden esetben támasztották alá, de a 19. Sziget Fesztivál minden várakozásomat felülmúlta. És néhány brit suhancnak köszönhetően a lezárás is fenséges volt.

És ezzel meg is volnánk. A szokásos szigetkórral küzdve (nátha, zselészerű végtagok, levertség, elvonási tünetek), de boldogan jegyzem eme soraimat: lehet, hogy a korábbi bejegyzések ezt nem minden esetben támasztották alá, de a 19. Sziget Fesztivál minden várakozásomat felülmúlta. És néhány brit suhancnak köszönhetően a lezárás is fenséges volt.

Gerendai úr és kompániája persze az égieknek is hálát rebeghet, amiért Budapest eső és/vagy tikkasztó kánikula nélkül úszta meg az elmúlt hetet, habár az idő néha igen messze állt az ideálistól, fesztiválozásra kifejezetten alkalmas volt. Az árak az egekbe szöktek, cserébe az új, kártyás fizetési rendszer elejét vette az ész nélküli borravaló-osztogatásnak (viszont újabb visszaélésekre adott okot - "jaj, véletlenül kétszer vontam le"). A metálosok megköszönhették a nyílt színpad minden előnyét, a körülöttük sátorozók meg minden hátrányát, az A38-asok szitkozódhattak a sátor alá gyűlt hőség és a vacak hang miatt (cserébe ők este tizenegy után is kaptak koncerteket), ugyanakkor a látogatók aránya szerintem jóval elmaradt a tavalyihoz képest - se szombaton, se vasárnap nem volt tömeg, ellenben csütörtökön, de főleg pénteken annál nagyobb. A Szigetiroda a szokottal ellentétben nem is adott ki látogatottsági adatokat. Eddig még.

A többi pedig a szokásos: nagy por, sok külföldi, zajártalom, és mégis fültől fülig érő szájak, 120-168 óráig tartó örök barátságok, közösségi érzések, stb-stb. Jövőre megint megyünk.

De mielőtt elbúcsúznék, szeretném jelezni, hogy a két évvel ezelőtti A38-as (le)szerepléssel ellentétben a White Lies tegnap este jól kitett magáért, pedig sem a megilletődött frontember pillantásai, sem a dobos facebookos vallomásai, sem pedig a banda népszerűsége (illetve annak itthoni hiánya, melyet a méltánytalanul kevés összegyűlt ember alá is támasztott) nem igazolja azt, hogy fesztiválzáró headlinerek legyenek. Mindezek ellenére csodálatos koncertet hoztak össze, nem a performansznak, nem is a vizuálnak köszönhetően, mert az előbbi gyakorlatilag nem létezett (kiálltak, köszöntek, zenéltek, elköszöntek), az utóbbi pedig ugyan jól illett a számokhoz, de nem volt egy vasziszdasz.

Nem is kellett ide hű, meg há. Ezek a tejfeles szájú suhancok ugyanis két eddigi albumukon több rockhimnuszt prezentáltak, mint tíz másik banda egész életműve során, és ezek a - hibátlanul előadott - dalok szépen bele is kommandírozták magukat jelenlévők tudatába. Legalábbis nagyon remélem. Én pedig énekeltem és szavaltam - To Loose My Life-tól a Pride and Glory-ig (évszáma! évszáma!), Deathtől a Bigger Than Usig. És lehet, hogy a White Lies főfellépőnek túl jelentéktelen ezen a vidéken, de ha valaki ilyen szinten képes feltámasztani a Joy Divisiont, az megérdemli a ragyogást.

Kapcsolódó anyag
Sziget, 0. nap - Prince
Sziget, 1. nap - Interpol, Pulp
Sziget, 2. nap - Crystal Castles, The Chemical Brothers
Sziget, 2. nap - Crystal Castles, The Chemical Brothers [#2]
Sziget, 3. nap - Skunk Anansie, Trentemoller, The Prodigy
Sziget, 4. nap - Kaiser Chiefs, 30 Seconds to Mars

Az öt legjobb koncert/buli a Szigeten:

The Chemical Brothers
White Lies
Skunk Anansie
Prince
Trentemoller