Véleményalkotásban szerintem az a minimum, hogy az ember kipróbál valamit, mielőtt megmondja róla a tutit. Ez így leírva talán axiómának tűnhet, de ne tudjátok meg, hányan osztják az észt arról, amiről fogalmuk sincs. Teszem azt, mindenkinek megvan a véleménye a Twilight-filmekről és -regényekről, de vajh hányan fogták a kezükbe Meyer kisasszony regényét, hányan dolgozták keresztül magukat R-Patz és K-Stew pillantásain, mielőtt szétfikkantották volna? És hányan mentek el egy 30 Seconds to Mars (rajongóknak csak 30STM) gigre, mielőtt kijelentették volna, hogy ez szar?

Véleményalkotásban szerintem az a minimum, hogy az ember kipróbál valamit, mielőtt megmondja róla a tutit. Ez így leírva talán axiómának tűnhet, de ne tudjátok meg, hányan osztják az észt arról, amiről fogalmuk sincs. Teszem azt, mindenkinek megvan a véleménye a Twilight-filmekről és -regényekről, de vajh hányan fogták a kezükbe Meyer kisasszony regényét, hányan dolgozták keresztül magukat R-Patz és K-Stew pillantásain, mielőtt szétfikkantották volna? És hányan mentek el egy 30 Seconds to Mars (rajongóknak csak 30STM) gigre, mielőtt kijelentették volna, hogy ez szar?

Tévedés ne essék, nem azért jelentem meg a legutóbbi Jared Leto szoboravatási ceremónián, hogy eljátsszam a drámai nagyhalált, hogy én ezt az offenzív borzalmat mennyire nem bírom elviselni, miközben magamban vérmesen vigyorogva már a másnapi cikk szétcincálós mondatait szövögetem. Nem. Egyszerűen érdekelt, hogy mire fő ez a nagy felhajtás.

A slágereket még az is ismeri, aki nem is tudja, hogy ismeri, ugyanis a Kings and Queens, a The Kill vagy a This Is War biztos ott süvölt valamelyik rádióadón, a tescóban, miközben a pénztárnál ácsorogsz, vagy teszem azt, valamelyik romantikus film kulcsjelenetében, melyben a főhős kirohan a repülőtérre, mielőtt a szerelme felszállna az utolsó sanghaji gépre. Ugyanakkor 15 évvel ezelőtt szerintem maga Jared Leto sem sejtette, hogy magasra ívelő színészi karrierje melletti közös zenélgetés a bátyussal egyszer akkorát szólhat, hogy az előbbi - néhányunk nagy örömére - parkolópályára kerül.

Végül is meg lehet érteni a sikert, bármennyire későn is jött: a kölyökképű Leto (már majdnem 40 éves) az emós korszak minden jegyét magán viseli (lányosan szép, nagyra tudja nyitni a szemét és a száját, vézna és törékeny, számaiban szenved, harsog és üzen), ráadásul bandájával olyan dalokat ír, melyek az elképesztően primitív tartalmat jó vaskos adagokban zúdítják rá a befogadóra, hogy még a legérzéketlenebb tinilány belsejét is megrezegtessék. Ők pedig tömött sorokban várják, hogy újra meg újra magukhoz ölelhessék Jared lelkét. Ugye?

Hát nem. A tegnapi fellépésen megdöbbentően kevesen voltak. Lehet, hogy az anyukáknak lett elege abból, hogy a csemetéjük rövid időn belül már másodszor akar kivenni a zsebükből vaskos tízezreket azért, hogy annak a poszterfiúnak a puccolós kiáltozását hallgassák. Lehet, hogy maguk a rajongók érezték úgy, hogy az állítólag igen jól sikerült voltos fellépés tényleg olyan jól sikerült, hogy egy egész évre betelt a szívük Jared ragyogásával. A fene se tudja. Mindenesetre tegnap este maximum 15.000 néző lézengett a nagyszínpadnál, többen röhögni jöttek, többen megnézni, mi ez a hajcihő, és többen azt se tudták, hol vannak, mert hát szombat este van, kérem szépen, még egy nap és kiűzetünk a Kánaánból, addig muszáj töltődni. A kemény mag lehetett vagy 1.000-1.500 fő, Jared nekik adta elő a show-t, és ők integetettek, ugráltak, integettek és ugráltak, szóval csinálták azt, amit a vezető ukázba adott nekik.

Az amúgy is sokkolóan vastag dalok élő kiszerelésben még jobban belemásznak az ember arcába: a vetítők baszott nagy villogó betűkkel égetik bele a retinákba üzeneteiket (be is ugrott egy filmklasszikus), folyamatosan villog a stroboszkóp (nem is csoda, hogy a koncertet megelőző félórában folyamatosan megy az epilepsziára hajlamosak figyelmeztetése), dübörögnek a hangszerek, és Jared ugrándozik körbe-körbe, csupán énekelni nem tud szegény. Az első 40 perc (ameddig bírtam) legnagyobb durranása a This Is War akart lenni, de sajnos emberünk képtelen volt akár egyszer is kiénekelni a refrént. Hangja folyamatosan elcsuklott, elveszett, meghalt, és miközben a háttérben a klipből is ismert fegyverfetisiszta bejátszások követték egymást, jómagam Jered helyett is szégyenkezve sütöttem le a szemem, hogy "Jézusom, nem elég, hogy eddig félrement az egész, de most már nem is megy neki". Csak remélni tudom, hogy egy nap, amikor erre ő is ráébred, akkor szépen elfelejti az egészet, és nem öli drogokba, alkoholba vagy celeb szexvideókba fájdalmát, mint minden normális rocksztár.

This is bad.

És hogy néhány jó szót is szóljak: a Marsot megelőző Kaiser Chiefs pikk-pakk teremtett jó kis házibuli-hangulatot, ami egy olyan zenekartól talán nem olyan meglepő, melynek repertoárjában legalább féltucatnyi kocsmahimnusz van. Féltem, hogy a jelenlegi londoni események fényében az I Predict A Riot vagy a The Angry Mob kimarad a felhozatalból, de végül ezek is nagyot szóltak, nem utolsósorban a frontember Ricky Wilson huligánkodásának köszönhetően. A fazon ugyanis mindenre felmászott, amire lehetett, rohangászott ide meg oda, mint egy macska, minek nejlonzacskót kötöttek a farkára, tombolt és rombolt, persze mindezt úgy, hogy nehogy bárkinek és bárminek is baja essen.

A közönség a könnyen elsajátítható dalokat pedig szépen el is sajátította, úgyhogy 15.000 vidám torokból harsogott a rubi-rubi-rubi, az oh my god, de már a koncertet nyitó Everyday I Love You Less and Less refrénje is. Úgyhogy megint konstatáltam, hogy a barátnőm is, a szüleim is, meg én is szeretem a Kaiser Chiefset.

Kapcsolódó anyag
Sziget, 0. nap - Prince
Sziget, 1. nap - Interpol, Pulp
Sziget, 2. nap - Crystal Castles, The Chemical Brothers
Sziget, 2. nap - Crystal Castles, The Chemical Brothers [#2]
Sziget, 3. nap - Skunk Anansie, Trentemoller, The Prodigy