A múltkor vetettünk egy pillantást Hollywood aranykorára, ami egyben a b film tündöklését is jelentette; most megnézzük, hogy vált mindez néhány év leforgása alatt (majdnem) semmivé. Főleg az ötvenes évekről lesz szó, amikor a klasszikus b film lassan kihalt és a fogalom teljesen új értelmet nyert, de a történetet 1948-ban kezdjük, amikor az álomgyár elvesztette tartópilléreinek egyikét, a filmszínházakat.

A múltkor vetettünk egy pillantást Hollywood aranykorára, ami egyben a b film tündöklését is jelentette; most megnézzük, hogy vált mindez néhány év leforgása alatt (majdnem) semmivé. Főleg az ötvenes évekről lesz szó, amikor a klasszikus b film lassan kihalt és a fogalom teljesen új értelmet nyert, de a történetet 1948-ban kezdjük, amikor az álomgyár elvesztette tartópilléreinek egyikét, a filmszínházakat.

Azt ugye tudjuk, hogy a nagy stúdiók saját kézben tartották a filmjogokat, a sztárokat, a filmkészítőket és az amerikai mozik jó nagy százalékát. Ezekben a mozikban természetesen csak a saját produktumaikat vetítették, így a bevétel is náluk maradt. A többi mozinak viszont vakon, csomagban árulták a portékájukat, akik kénytelenek voltak elfogadni azt. Jól látszik, hogy ez nem csak az idegen kézben lévő mozikkal, hanem a kisebb filmgyártó cégekkel szemben is igazságtalan volt, úgyhogy 1948-ban az Igazságügyi Minisztérium pert indított a hollywoodi stúdiókkal szemben (igen, a szabadság földjén az állam beletenyerelt a szabad piacba), amely a hollywoodi trösztellenes ügy néven vált ismertté. Ennek eredményeként a nagyok már nem árulhatták vakon a filmjeiket, és a csomagban eladott filmek számát is ötre maximalizálták; meg kellett válniuk a mozihálózataiktól és külön kellett választaniuk a gyártó és a forgalmazó részlegeket.

A bajt csak tetézte, hogy a háború miatt rengetegen költöztek vidékre és megjelent a televízió, ami a régi filmek mellett saját gyártású sorozatait vetítette és közben egyre csak szipkázta a moziközönséget. A produkciós költségek nőttek, a bevételek csökkentek, Hollywoodnak változtatnia kellett. Először is a filmek számát kellett csökkenteni, az elkészült filmeknek pedig versenyképesnek kellett maradniuk a tévével szemben. Így köszöntött be a szélesvásznú, színpompás, epikus filmek korszaka - és így tűntek el a semmibe a klasszikus b filmek. Az ötvenes években már csak a mozik fele tartott dupla előadásokat, de a felvezetést leginkább régebbi filmek újrahasznosításával oldották meg. A b filmekre szakosodott cégek jó része tönkre ment, míg mások átalakították az üzletpolitikájukat.

A legfőbb kiutat egy olyan dolog jelentette, ami az egész korszak meghatározó szimbolumává vált: az autósmozi (angolul "drive-in"). 1945-ben 96 darab ilyen mozi működött az Egyesült Államokban, 1955-ben több mint 3700. A drive-in közönség egyszerű történeteket akart, és persze olyasmit, amit Hollywood vagy a tévé nem tudott biztosítani: némi pikantériát vagy egy kis rémisztgetést. A kereslet és a hatalmas piac tárt karokkal fogadta az olcsó zsánerfilmekre szakosodott filmgyártó cégeket, akiknek bőven adtak munkát ezek a műsorukat hetente váltó mozik. Így történt, hogy miközben a szó szoros értelmében vett b film meghalt, a b film élt tovább és továbbra is az volt, ami előtte; egy kis költségvetésű, sztárok nélkül készült zsánerfilm.

Ehhez csatlakozott később a tévé is, ami az egyre nagyobb érdeklődésre éjszakai programokkal válaszolt. Hamar kialakult, hogy az adott horror, sci-fi vagy thriller köré műsort szerveztek, amihez minden csatorna kitalált egy-egy figurát házigazdának. A leghíresebb konferansziéja a The Vampira Show-nak volt, a vámpírnak öltözött szexi Maila Nurmi személyében, aki hétről hétre megjelent az éjféli b film előtt és a borzongás előtt kicsit feltüzelte a közönséget. (Egyébként aki látta a Szörnyecskék második részét, az tudhatja miről van szó, abban éppen meg akarják szüntetni az öreg "vámpír" műsorát.) Később a mozik is elkezdték a saját éjféli vetítéseiket. Az itt bemutatott (vagy itt híressé vált) filmeket hívják tehát midnight movie-nak, amiből a több évtized során összegyűlt jó néhány klasszikus; csak néhány példa: A vakond (Jodorowsky), Az élőhalottak éjszakája (Romero), Rózsaszín flamingó (Waters), Célpontok (Bogdanovich).

Nyilván mindenki rájött, hogy ez már bőven túlmutat az ötvenes éveken, úgyhogy kicsit húzzuk be a féket és maradjunk még kicsit ebben az évtizedben, mert rengeteg érdekes dolog történt még itt is. Annyi, hogy ebbe a cikkbe most csak egy fér bele (de a többiről is lesz szó pár hét múlva!), amit Stephen King anekdotájával vezetnék fel: Történt egyszer, hogy a kis Steve moziba ment, valami olcsó fantasztikus filmet néztek meg a haverokkal. Jöttek a földönkívüliek, az emberek meg felvették velük a harcot. Az egyik izgalmas jelenet kellős közepén azonban leállt a film és felkapcsolták a villanyokat. Egy halálra vált ember lépett a színpadra és közölte a "filmszakadás" okát - a szovjetek fellőtték az első műholdat. Persze a kölyköket ez nem nagyon érdekelte, a kis Steve is inkább a filmet nézte volna tovább, amit pár perc múlva meg is tehetett. Azonban a film utolsó képkockája örökké beleégett a későbbi író emlékezetébe. Az emberiség győzedelmeskedett, de a nagy örömmámorba egy felirat úszott be: "Fentről figyelnek bennünket."

Ez a kis történet hűen tükrözi azt az állapotot, ami leginkább meghatározta a kor közhangulatát, amit habcsókos, külvárosi idillel igyekeztek elfojtani. De a mélyben ott gyökerezett a félelem, aminek nagyon is kézzelfogható rémalakja volt: a Szovjetunió. Az űrprogramok, a fegyverkezési verseny, soha nem látott, a hétköznapi ember számára felfoghatatlan pusztítóerő riasztó képe terhelte a mindennapokat, miközben általánossá vált a bizalmatlanság. Bárki lehetett kém, bárki lehetett besúgó. Ez a helyzet szülte meg a paranoia film szubzsánerét, ami a b filmesek körében különösen nagy népszerűségnek örvendett.

Most az alműfaj egyik emblematikus darabjáról lesz szó, de az érdeklődők figyelmébe ajánlanám még A nap amikor megállt a Föld (1951), az Unknown World (1951), a The Thing from Another World (1951), az Invasion U.S.A. (1952), a Támadók a Marsról (1953), az It Conquered the World (1956), az It Came from Outer Space (1953), a Világok háborúja (1953) vagy jóval későbbről a Szuperhaver (1999) című filmeket.

(Az írás spoilert tartalmaz!)

A testrablók támadása [Invasion of the Body Snatchers] (1956)

A visszaemlékezések formájában előadott történet keretét egy kórházba szállított orvos szolgáltatja, akit mindenki bolondnak hisz. A férfi invázióról hadovál, idegenek által megszállt emberekről, és ahogy az illik, világvégét vizionál. A hozzá érkező doktornak meséli el a történetét, ami egy közeli kisvárosban zajlik. Ide tér haza zaklatott idegállapotú orvosunk egy konferenciáról, de míg ő távol volt a város kicsit megváltozott. Az általában teli váróterem üres, az előjegyzett páciensek meggyógyultak. Vannak viszont néhányan, akik furcsa dolgokra panaszkodnak, konkrétan rokonaikról hiszik azt, hogy azok már nem a rokonaik. A doktor a barátnőjével indul neki, hogy megfejtse a rejtélyt, de időközben a helyzet súlyosbodik. Előkerül egy holttest, amin nincsenek sérülés nyomai, nincsenek ujjlenyomatai és az arca teljesen jellegtelen.

Ezzel a felállással indulunk neki az ötvenes évek egyik legfontosabb inváziós filmjének, ami a korszak bizonytalan és bizalmatlan légkörére reflektál. A rendező tökéletesen építi fel a kis közösség felbomlását, a ma is sokat tárgyalt elidegenedés folyamatát és az egyéniség elvesztését. A végig feszült történet azért nem nélkülözi az akkoriban gyártott zsánerfilmek melodramatikus felhangját, de Don Siegel szépen egyensúlyban tartja az egyéni és az univerzálisan értelmezhető drámát.

De miután kiderül az igazság (a földönkívüli gumókból kikelő testek átveszik az ember legapróbb külső, álmukban pedig ellopják belső tulajdonságait és emlékeit; kivéve azt, ami egyedivé tesz, az érzelmeket), a feszültség kicsit alább hagy és a menekülős résznek már csak a finálé előtti szakasza hordozza magában a film első felére jellemző izgalmakat; főleg hogy a kerettörténet miatt tudjuk, hogy az orvos megmenekül és hogy egyedül menekül meg.

Ennek ellenére van értelme a manapság sokat bírált keretnek, ami végül egy megnyugtató befejezést kínál azzal, hogy a rendőrség és a katonaság elindul a megszállt kisvárosba. Először is nem kell feltétlenül happy endben gondolkodni, hiszen nem tudjuk mi lesz a vége. Ez a befejezés magában hordozza a "sosem lehet tudni" érzést, ami felkínálja a reményt, ugyanakkor a bukás lehetőségét is. A korabeli közönségnek pedig ez kellett, nem biztos hogy jól fogadtak volna egy totálisan negatív zárást.

Mindezekkel együtt és mindezek ellenére A testrablók támadásának (az eredeti cím a sokkal kifejezőbb Sleep No More lett volna) helye van a legnagyobbak között. Mindenki vegye fel a "must see" listájába, két filmet fog kapni egy helyett: egyrészt egy izgalmas sci-fi/thrillert, másrészt egy korlenyomatot az ötvenes évekből. Jómagam is szívesen adnék nagyobb pontszámot, de a nem túl acélos futkosás és bujkálás miatt ez most "csak"

És végül jöjjön egy kis ízelítő a következő fejezetből: