A Vagyunk akik vagyunk a súrlódások filmje. Vérbeli családi dráma, mely gore-t és erőszakot követelő történetén túl enyhe modorossággal, de mégiscsak hatékonyan kerülgeti a horror majd’ összes kliséjét, melyek azt sejtethetnék: ismerős flasztert taposunk. Cserébe kapunk egy családot, a családi lét legutolsó stációjának peremén, ahol már tényleg csak az isteni csoda segíthet. A baj csak az,  hogy hőseink nem templomban ülve, miatyánkot duruzsolva kivitelezik a könyörgést a nagyúr malasztjáért. Általában sem, de most meg pláne.

A Vagyunk akik vagyunk a súrlódások filmje. Vérbeli családi dráma, mely gore-t és erőszakot követelő történetén túl enyhe modorossággal, de mégiscsak hatékonyan kerülgeti a horror majd’ összes kliséjét, melyek azt sejtethetnék: ismerős flasztert taposunk. Cserébe kapunk egy családot, a családi lét legutolsó stációjának peremén, ahol már tényleg csak az isteni csoda segíthet. A baj csak az,  hogy hőseink nem templomban ülve, miatyánkot duruzsolva kivitelezik a könyörgést a nagyúr malasztjáért. Általában sem, de most meg pláne.

Van ugyanis egy rituálé, mely ha a sors kegyeit nem is, de minden erős gyomrú – és nem túl önmardosó lelki alkatú – ember kitűnni vágyását bátran jóllakathatja. Hőseink azonban már túl régóta élik életüket a kannibál rítus árnyékában ahhoz, hogy amúgy vámpírfilmesen életvidám és vadóc freakjei legyenek az emberi társadalom margójának, ellenben az elszántságra sarkalló nyomás sok generációnyi előd rutinja képében csücsül a vállukon. Apjuk váratlan halála pöcköli a kölyköket a méltatlan helyzetbe, de az anyai szigor az, ami végképp ellehetetleníti az egyről a kettőre jutást és felkínálja az őszinte anyai szeretet teljes hiányát, mint konfliktusforrást, majd ki is hagyja az ezzel kapcsolatos lehetőségeket.

Túl sok jóra tehát nem lehet számítani, újonnan megcsonkult családunkra még a nem épp diszkrét természeti jelenség hírében álló, mexikói nap is csak szomorkásan pislákol és a papa gyomrából boncolás során kipiszkált női ujj és az ennek következtében kialakuló rendőri érdeklődés csak tovább nehezít az amúgy sem fényes állapotokon. Eközben a három testvér színes ceruzával felskiccelt jelleme is kezd kibontakozni és bizony árnyoldalakban ők sem szenvednek hiányt, ráadásul ha épp nem az anya adja nekik az ívet, akkor leginkább egymás idegeinek lakmározásához füllik a foguk.Nem is csoda hisz a bátyj, az újdonsült vezető – találékonysága és intelligenciája ellenére – vérbeli nyúlszívű, öccse agresszív pszichopata, aki otromba ostobaságával kompenzál, mindkettejük szeretett kishúgában pedig a filmtörténet legnagyobb intrikusai egyikének ígérete bújkál.

Rezonőr nincs (csak kísérlet a létrehozására: gondoljunk a rendőrre, aki kimondja, „az emberek erre felé egymást eszik”), hisz itt az intelligensebbnek tűnő egyedeknél is követelmény a hülyeség bizonyos fokú elsajátítása, ami szórakoztatóan vulgáris ízt ad, az amúgy végletekig kicsavart, film noir mímnek sem utolsó történetnek. Jorge Michel Grau, mint rendező azonban kétségtelenül magáénak tudhatja a következetesség érdemét, stílusában ugyanis mozija – első filmektől nem megszokottan – borzasztóan egységes, mind nyelvileg, mind képileg, mind pedig tempóját tekintve.

Grau, mint író már más lapra tartozik. Forgatókönyvének két jó pillanata van, a nyitány, ami halálos nyugalmával és természetességével, nem csak vérfagyasztó, de méltóságteljes és elegáns filmet sejtet és a befejezés, mely amellett, hogy nem fukarkodik a féregirtással, ügyesen állítja szembe a családon belüli kvalitásokat és anomáliákat, melyek végülis nem közvetlen okozói a „tragédiának”, de meglepően szellemes zárlatot kínálnak, melyben mindhárom főszereplő története jellemző módon kerül elvarrásra és, ahogy az lenni szokott, az intrikusé a végső győzelem.

Ami a kettő közé esik az csak alkalom adtán tud megfelelni a két héj támasztotta elvárásoknak és amikor sikerül, akkor az nagy valószínűséggel a színészek játékának köszönhető (mely akárcsak a film részei, igen szélsőséges skálán mozog), vagy néhány, valóban egész filmen átívelő allegóriához méltó szegmensnek, mint például az anya vehemens reakciója az apa halála után hazahozott, megjavítandó órákra. A megözvegyült asszony kiveri a dobozt fia kezéből, az órák szétgurulnak, összetörnek és onnantól kezdve az idő pont ilyen jelenlétét vesztett helyzetből szemléli négyüket az elkerülhetetlen bukás során.

A kényszeredett fejetlenség azonban végigszánt a szereplők minden cselekedetén, csak éppen nem drámai, csupán ridegen repetitív jelleggel. Senki sem tudja, hogy mit is keres valójában az adott helyen és helyzetben, ami egyaránt komolyan vehetetlenné tesz rendőrt és kannibált és aláás minden szépen kidolgozott, ügyesen beépített, elitizmustól mentes szimbólumot, amelyből egyébként pont annyi van, amennyi kell.