B film, exploitation, euro trash, duble feature, midnight movie, camp movie, drive-in movie. Ezekről és ehhez hasonlókról lesz szó ebben az új rovatban. Nem kell megijedni, semmi esetre sem megyünk bele hosszú okfejtésekbe és esztétikai boncolgatásba; inkább afféle laza kedvcsináló lesz kritikákkal, trailerekkel és alapvető információkkal. Mindig tisztelettel, de a műfajhoz illő komolysággal.

Azt mindenki tudja, hogy a "b film" fogalma elég erős pejoráción esett át az idők során, úgyhogy az első részben visszautazunk oda, ahol még a fogalom első jelentése volt használatos, azaz a '30-as évekbe.

B film, exploitation, euro trash, duble feature, midnight movie, camp movie, drive-in movie. Ezekről és ehhez hasonlókról lesz szó ebben az új rovatban. Nem kell megijedni, semmi esetre sem megyünk bele hosszú okfejtésekbe és esztétikai boncolgatásba; inkább afféle laza kedvcsináló lesz kritikákkal, trailerekkel és alapvető információkkal. Mindig tisztelettel, de a műfajhoz illő komolysággal.

Azt mindenki tudja, hogy a "b film" fogalma elég erős pejoráción esett át az idők során, úgyhogy az első részben visszautazunk oda, ahol még a fogalom első jelentése volt használatos, azaz a '30-as évekbe.

B film. Sokan, sokféleképpen meghatározták már eme fogalmat; kategorizálták esztétikai-, anyagi-, és mindenféle más szempontból - de a kezdetek kezdetén ez csak egy olyan filmet jelentett, amit a mozik a fő produkció előtt játszottak.

A '30-as években az öt nagy hollywoodi stúdióból négynél a filmek hossza átlagosan 75 perc körül volt (egyedül az MGM-nél volt hosszabb a játékidő), a kisebb filmgyártó cégek - az RKO kivételével - filmjeinek játékideje pedig még a 70 percet sem érte el. Így vált gyakorlattá - főleg a nehéz gazdasági helyzetben - hogy a mozik egy jegy áráért több filmet kínáltak a közönségnek. Felvezetésként egy rövid filmhíradóval, egy rövid animációs filmmel vagy rövidfilmmel nyitottak, amit aztán két egész estés film követett. Ebből a két filmből az első volt az úgynevezett "b film", ami jóval kevesebb pénzből készült mint a másik, és ismert nevek sem játszottak bennük.

Mire ez a modell általánossá vált, már javában üzemeltek a kifejezetten ezen filmek gyártására szakosodott stúdiók (például a Columbia), miközben a hollywoodi nagyok elutasították a filmkészítés ezen formáját. Persze a nagy ellenkezés nem tartott sokáig, hiszen a b filmekben ők is meglátták a nagy üzlet lehetőségét. Ezután pedig pillanatok alatt duplájára nőtt a lendület és már a nagy stúdiók külön részlegei is ontották magukból ezeket a produktumokat, melyeket aztán csomagban adtak tovább a moziknak a nagyobb költségvetésű, reklámhadjárattal megtámogatott filmjeik mellé. Ezeknek az alig egy órás filmeknek az elkészítésénél felhasználhatták az éppen használaton kívüli díszleteket és alkalmazhatták hozzájuk a pillanatnyilag nagyobb munka nélkül álló színészeket.

Az önálló produkciók gyártása mellett megkezdődött a franchise építés is, hogy a közönség még ezekben a b filmekben is ismerős arcokkal találkozzék. A '30-as években a western volt a domináns b műfaj, a hozzájuk köthető sztárok évente akár 8-10 filmet is elvállaltak. A legnépszerűbb b western színészek közé tartozott George O'Brien, Tim McCoy, Buck Jones és természetesen John Wayne, de az egyéb zsánerek is kitermelték a maguk népszerű figuráit. Ilyen volt a musicalekkel jelentkező Jane Withers, a Ritz Brothers komikuscsapat, a több mint 50 részt megélt kultikus krimi, a Charlie Chan-sorozat címszerepét magára öltő Warner Oland (később Sidney Toler), vagy az idehaza is ismert Tarzan-sorozat főszerepében világhírűvé vált olimpikon, Johnny Weissmüller.

Azt hiszem, ezzel a kis felsorolással sikerült érzékeltetni, hogy a b film nem feltétlenül jelentett egyet a rossz filmmel, és hogy ez az olcsóbb filmkészítési mód is kitermelte a maga máig emlegetett klasszikusait. De haladjunk tovább a '40-es évekbe, ahol a western uralmát megtörte a film noir, ami tökéletesen megfelelt a b filmes követelményeknek. Kevés szereplővel, kevés (főleg belső) helyszínen előadható, és nem kell hozzá más, mint egy egyszerű bűnügyi történet, amire a közönség mindig vevő. Mint később kiderült, ez a trend jóval túlmutatott önmagán, hiszen még a legsematikusabb történet mellett is főszereplővé válhatott a rendező és az operatőr rátermettsége és hangulatteremtő ereje, ami a noirok esetében az egyik legmeghatározóbb tényező.

Persze ahogy a múlt évtizedben a western, úgy ebben a noir sem vált egyeduralkodóvá, hiszen ekkor lépett színre a legendás Val Lewton is az RKO b horror részlegének vezetőjeként, és ekkor lépett Simon "Az angyal" Templar nyomdokaiba egy másik nőbolond angol detektív, Gay Falcon. De az új évtized nem csak új sorozatokat és hősöket, hanem egy újfajta eljárást is eredményezett. 1943-ban a Hitler's Children című b film az év egyik legnagyobb sikere lett a nagyobb reklámhadjáratnak köszönhetően, majd 1946-ban David O. Selznick is nagyfilmnek járó marketinget kanyarított a Párbaj a napon című b filmhez, ami a rossz kritikák ellenére szintén hatalmas anyagi haszonnal járt. Innentől fogva pedig már nem csak az infrastruktúra jobb kihasználásáról beszélünk, hanem arról, hogy Hollywood rájött, hogy bármit el tud adni, ha megfelelően tálalja.

Legyen elég ennyi a száraz tényekből, és jöjjön két b kritika, amiből az első egy random western lesz, hogy aztán megmártózzunk kicsit a horrorok világában.

A vadnyugat szülötte (Hell Town, aka Born to the West, 1937)

Az 1926-ban készült néma Born to the West hangos újrája egy tipikus harmincas évekbeli b westernt eredményezett, az akkoriban évi féltucat filmmel jelentkező John Wayne főszereplésével. Költségkímélő megoldásként az eredeti filmből vettek át néhány jelenetet, és a zenét is más filmekből kölcsönözték ehhez a minden ízében idealista történethez.

Wayne egy javíthatatlan szerencsejátékost alakít, aki munka reményében érkezik gazdag unokatestvére (Johnny Mack Brown) farmjára. A rokon nem nagyon bízik a lókötő kuzinban, így a cowboyok ebédjének elkészítését bízza rá - remélve hogy az alantas munkát úgysem vállalja el. Wayne azonban szemet vet unokabátyja kedvesére (Marsha Hunt), így marad, és a nő még egy jobb munkát is kieszközöl neki; amit ő azzal hálál meg, hogy elkártyázza a marhákért kapott pénzt. A gazdag rokon persze a segítségére siet, de tűzpárbaj alakul ki és Wayne megmenti a sebesült Brownt, aki megbocsát neki mindent (például hogy elszerette a nőjét) és társává fogadja a férfit.

Jól látszik, hogy az egész nem más, mint az egyszer használatos ponyvafüzetek szintjén mozgó történet, ami kétdimenziós karaktereken túl öt percben felvázolt, majd további öt percben megoldott problémákat kínál, amit egy sablondramaturgia keretei közé szorít. A figyelem felkeltésére egy látványos jelenettel nyit, jelen esetben egy tényleg jól sikerült marhacsorda-lopás meghiúsításával. A jelenet biztosan impozáns látványt nyújthatott a korabeli közönségnek a trappoló és mindenen átgázoló állatok százaival, és még ma sem vallanának vele szégyent. Ezt azonban egy olcsó lányregények dialógusaiból összetákolt húsz perc követi a tartalomismertető első három sorából, amely a film közepére szánt figyelemfenntartó jelenetben csúcsosodik ki (Wayne megmenti a megbokrosodott lovon ülő lányt), ami viszont már inkább komikus, sem mint izgalmas. A felgyorsított "halálgalopp" jobban illene a Marx testvérek egyik vígjátékába, mint egy komoly történetbe, de legalább eseményt gerjeszt az újabb húsz perces közhelyparádé előtt, nem is beszélve a rózsaszín árnyalatba hajló befejezésről, amit viszont egy követhetetlenül kuszára vágott finálé előz meg.

Mindezek ellenére a film kielégítette a célközönség igényeit, akiknek akkoriban még nem volt lehetőségük délutáni szappanoperákat bámulni.

The Vampire Bat (1933)

"A sikereket meg kell lovagolni" szlogen már akkoriban is ott állt minden amerikai filmes ajtaja fölött, és ahogyan manapság, úgy akkor is előfordult, hogy az újrahasznosított elemek valami egész jót eredményeztek (de legalábbis átlagon felülit). Jó példa erre a The Vampire Bat, pedig ez a kis hororrocska is magán hordozza a b filmek minden jellegzetességét. Elkészültének fő oka az volt, hogy a főszerepeket alakító Lionel Atwill és Fay Wright már tető alá hozott egy közös sikert (Doctor X), és már a következő, nagyobb reklámmal megtámogatott filmjük (A viaszmúzeum rejtélye) is bemutató előtt állt. És ha a közönség szeret valakiket, miért ne adjunk nekik többet belőlük, pláne ha az nem kerül sokba. Ráadásul a Universal "kelet-európai falu" elnevezésű díszlete is szabadon árválkodott, úgyhogy nosza, a lecke fel volt adva. Ebből kell kihozni valamit úgy, hogy a néző olyasmit kapjon, amit szeret, jelen esetben a korszak nagyobb horrorsikereinek ötvözetét.

A forgatókönyvíró fogta hát a Dracula-történeteket és összegyúrta őket az őrült tudós és a Frankenstein filmek elemeivel. Így kezdődik a történet egy kis faluban, ahol gyülekeznek a denevérek és velük együtt a gyilkosságok száma is egyre szaporodik. Mindenki vámpírokra gyanakszik, mindenki fél, kivéve a felügyelőt, aki elutasít minden babonát és mendemondát.

A rövidke film első fele ennek megfelelően a korabeli vámpírfilmek modorában készült, hasonló  eszköztárral. A jobb sorsra érdemes operatőr nagyon értette a dolgát, és a német expresszionista filmek látványvilágát varázsolta a vászonra, ami kiváló atmoszférát ad a filmnek. A sötétbe burkolózó utcák, a gyéren megvilágított belsők nagyon sokat hozzátesznek a film élvezeti értékéhez, hogy aztán a második félidőben átadják a helyüket valami másnak.

Mert kiderül, hogy nem vámpírok állnak a háttérben, hanem a horrorok egyik másik legendás alakja, az őrült tudós, aki új életet akar létrehozni. A hangulatfilmből így válik detektívtörténet, ami az idő rövidsége miatt nem enged túl nagy teret a karakterek kidolgozására vagy a cselekmény megfelelő mértékű kibontására, viszont horrornovellaként bőven megállja a helyét. A klasszikus Universal-horrorok színvonalát persze nem éri el, de mondjuk a Lugosi Béla nevével fémjelezett Fehér zombira köröket ver. Ügyes mestermunka, ahol az alkotók tehetsége nagyobb volt, mint a rendelkezésre álló idő vagy pénz.

És végül lazításképpen jöjjön egy grindhouse trailer, aminek ugyan semmi köze ehhez a korszakhoz, viszont vicces: