Öncélú húsdaráló vagy ironikus sci-fi klasszikus? Ha szeretne többet tudni, kattintson az "elolvasom"-ra!

Néhány parszeknyire Földünktől gonosz botsáskák és gigantikus katicabogarak elhatározták, hogy kiirtanak bennünket. Hogy szándékuk komolyságát bizonyítsák, hatalmas meteorokkal bombázzák bolygónkat és a környező világokra küldött telepeseinkből bébipapit csinálnak. Mese nincs. Háború van. Uncle Sam hatásos propagandájának köszönhetően fiatalok ezrei vonulnak be katonának, hogy a Szövetségi Polgár vízum megszerzésének érdekében aprítsanak némi csáprágót.

Első pillantásra Paul Verhoeven húsdaráló-mozija nem több, mint egy nagy és buta effektusmozi bődületes dialógusokkal és az utcáról beterelt, agyszívó bogár által gondosan kezelt szépfiúk és szőkék főszereplésével. Eme vélemény talán még második pillantásra is kikezdhetetlen lehet, ám ha egy icipicit bekukkantasz a felszín alá, akkor nem csupán Denise Richards dús kebleivel szemezhetsz, hanem láthatod, hogy a holland direktor körmönfont politikai szatírát oltott öldöklős mozijába. Míg ugyanebben az időben Michael Moore a jobbos Amerika képébe vágta a vágni valót, addig ez a ravasz külföldi hátulról támadott. Szórakozz csak! Szörnyülködj csak! Magadat minősíted!

Filmkoncepciójával még a Sony fejeseit is sikerült megtévesztenie, akik az Independence Day utódfilmjét látták a Starship Troopersben, és boldogan beleöltek 100 millió dollárt. Mivel a főszerepekben relatíve nóném színészek tündököltek, a rendelkezésre álló pénz nagy részét a trükkökre lehetett fordítani. Látványvilágát tekintve a Starship Troopers a maga korában ott toporgott a tökéletesség előszobájában, hisz a mindig megbízható Industrial Light & Magic ismét kitűnő munkát végzett mind az űrcsótányok, mind a csillaghajók megalkotásakor.

Az űrhajókon játszódó jeleneteknek egy pöttyet Star Trek szaga van: a most-jött-le-a-gyártósorról fröccsöntött díszletek között eldarált, vicces mi-a-fenéről-beszélnek-ezek űrzsargon sajátos hangulatot kölcsönöz a produkciónak. Ráadásul a történések külső karcolata is félelmetesen együgyűnek hat: talán még Ed Wood is kétszer meggondolta volna, hogy filmjében olyan cselekménybeli fordulatot alkalmazzon, melyben a hősök elindulnak a Klendathu bolygóra, hogy lenyomják az nagy agyszívó bogarat. Jobban bele gondolba Ed Woodnak ez biztosan bejött volna.

És ez még nem minden. A Starship Troopers banalitása nem merül ki idétlen hadmozdulatokban. A vérgőzös kezdő képsorok még hagyján, de az azt követő jelenetek egyenesen megdöbbentőek: a néző egyhamar azon kapja magát, hogy a Melrose Place 24. századba ültetett verzióját nézi. Jól táplált fiatalok teszik azt, amit az anyagilag és erkölcsileg eleresztett tinédzserek általában tenni szoktak; buliznak, torzsalkodnak, pitiáner szerelmi perpatvarba keverednek és mindent megesznek, amit a propagandától harsogó média eléjük tesz. A világ pedig a szövetségi polgárság előnyeit harsogja: legyél te is felsőbbrendű ember! Szolgálj le két évet Szövetségi Hadseregben és máris tiéd a világ! A büszkeségtől duzzadó naiv fiatalok bedőlnek a toborzó rizsának és felöltik a mundért. Bizarr kiképzőtáborba kerülnek, ahol fasisztoid jelszavakat harsogó, könyörtelen kiképzőtisztek verik ki a szuszt a kadétokból. Úgy tűnik, a jólléti kapitalizmusba beleszületett puhányok egy náci társadalomba szeretnének beilleszkedni. Ó, az irónia!

Rémálomba illő túlzásai miatt már a kiképzés is megdöbbentő, ám az igazi hentelés akkor kezdődik, mikor a frissen végzett kadétok háborúba indulnak az ízeltlábúak ellen. Az összecsapások nagy kanállal merítenek az emberi élet kioltásának kiapadhatatlan tárházából, méghozzá a legdurvább módszerek közül. Van itt kérem fejletépés, élve égetés, szétpasszírozás: csupa olyan dolog, amit az ember a bogarakkal szokott művelni, hogy kielégítse önnön szadista hajlamait, ugye. Az aprítás már-már komikusan szélsőséges, a Starship Troopers e képsorokkal anno ki is vívta magának a legbrutálisabb mainstream film kitüntető (?) titulusát.

A csörték közötti szusszanásnyi szünetekben marad idő röhejes buzdító szónoklatokra és a film első felét idéző banális dialógusok felidézésére is. A produkció amúgy görcsösen ragaszkodik a háborús filmek kliséihez: az önfeláldozó hősöket, az emberfeletti egyéni akciókat, a reménytelen helyzetből való megmenekülést, stb. mind kipipálhatod, így ha a 12 éves öcsédet is leülteted a film elé (anyu és apu tudta nélkül), akkor ő sem fog unatkozni.

A felszín alatt azonban Verhoeven tovább pumpálja a hol mulatságos, hol savanyú kritikát. A rendező védjegyévé vált, menetrendszerűen beszúrt híradórészletek sarkítottan karikírozzák napjaink média-hisztériáját: az élő adásban közvetített kivégzés vagy a kisgyerekek kezébe adott automata fegyverek ma még elképzelhetetlenek, de a közeljövőben tán ez lesz a standard. Az egyre jobban széthúzó gazdaság-politikai helyzet, a szemérmetlenül hazudozó vezetők ténykedése tán odáig fajulhat, hogy az ember ilyen szélsőséges magatartásig, vagy egyszerűen az önmegsemmisítésig hajszolja magát.

Mindezzel együtt kár, hogy a vége felé a film meglehetősen ellaposodik, a monoton öldöklésre immunis lesz a néző, és a banális sztori ide vagy oda, a befejezés lehetett volna ütősebb.

A Starship Troopers 14 évvel ezelőtt került bemutatásra. A kritika természetesen szétszedte, az Őrült Hollandus rendezését náci propagandának titulálták, és még az eszetlen(nek tűnő) daraboláson sem láttak át. Sajnos a közönségsiker is elmaradt, de idővel egyre többen és többen értették meg, mit is akar mondani ez a film. Aktualitása a XXI. században vált igazán kétségbeejtővé: Szeptember 11-ét és az iraki konfliktus kétes értékű lezárását követően a világsajtó és a nemzetközi közvélemény pattanásig feszült. Most pedig a gazdaság kényszerült térdre, a szentnek hitt régiós szövetségek pedig széthullani látszanak. Talán jobb lenne, ha a világ behúzná a kéziféket, mielőtt olyan mészárszéké változik, mint ez a film. Az valószínűleg nem lenne ilyen szórakoztató, vagy szeretnétek többet tudni?

kövess minket facebookon!