- SPOILERMENTES -

Mikor 2007 januárjában az HBO megvette a Song of Ice and Fire sorozat megfilmesítésének jogait, egy kedves fantasy-rajongó barátom eufórikus örömmel ugrálta körbe a szobáját, de lelkesedése rám nem tudott átragadni: az 1996-ban indult, akkor épp negyedik köteténél tartó történet számomra ismeretlen volt, és három évvel a The Lord of the Rings-trilógia lezárása után, az Eragonok és Narniák korában pedig úgy tűnt, a mozgóképes fantasy legizgalmasabb kalandjai legfeljebb a box office világában játszódnak.

Akkor még nem tudhattam, hogy a csatornának esze ágában sem volt összecsapni, és a műfaj tiszavirág-életű szárnyalásának idején adásba küldeni a sorozatot, majd, megmondom őszintén, mire tavaly belekezdtek az első évad agresszív marketinghadjáratába, már szinte el is feledkeztem a projektről, és azt kell hogy mondjam, ez a tudatlanság jól jönne a következő egy év kínkeserves várakozásai helyett is: a Game of Thrones nem csak a legjobb fantasy adaptáció a Gyűrűk Ura óta, de az elmúlt évek talán legígéretesebb, de kétségkívül legambiciózusabb sorozata is egyben.

- SPOILERMENTES -

Mikor 2007 januárjában az HBO megvette a Song of Ice and Fire sorozat megfilmesítésének jogait, egy kedves fantasy-rajongó barátom eufórikus örömmel ugrálta körbe a szobáját, de lelkesedése rám nem tudott átragadni: az 1996-ban indult, akkor épp negyedik köteténél tartó történet számomra ismeretlen volt, és három évvel a The Lord of the Rings-trilógia lezárása után, az Eragonok és Narniák korában pedig úgy tűnt, a mozgóképes fantasy legizgalmasabb kalandjai legfeljebb a box office világában játszódnak.

Akkor még nem tudhattam, hogy a csatornának esze ágában sem volt összecsapni, és a műfaj tiszavirág-életű szárnyalásának idején adásba küldeni a sorozatot, majd, megmondom őszintén, mire tavaly belekezdtek az első évad agresszív marketinghadjáratába, már szinte el is feledkeztem a projektről, és azt kell hogy mondjam, ez a tudatlanság jól jönne a következő egy év kínkeserves várakozásai helyett is: a Game of Thrones nem csak a legjobb fantasy adaptáció a Gyűrűk Ura óta, de az elmúlt évek talán legígéretesebb, de kétségkívül legambiciózusabb sorozata is egyben.

A Tolkien művével való párhuzam sok szempontból kézenfekvő, de legalább ennyi sebből vérzik. A sorozat első tíz részében nincsenek sem varázsékszerek, sem trollok, tündék vagy más fantasztikus lények: a Game of Thrones leginkább egy alternatív földrajzzal és történelemmel megáldott középkort tár a nézője elé, ahol politikusok, lovagok és a jelentéktelentől a feltarthatatlanig terjedő hatalommal rendelkező kiskirályok viszálykodnak egy országért, melynek minden törvényét vérrel írják. Itt nem az örök szerelem jelképei cserélnek birtokost a csatába vonuló férfi és kedvese között - csupán néhány aranytallér vándorol a sokadik eldobható kurtizán kezébe.

A végeláthatatlan politikai intrikák és bizalmi játékok szövevényes pókhálója Martinnak köszönhetően képes egyszerre kiszámíthatatlan és mégis átlátható maradni, karaktereit pedig amilyen sokan vannak - három különálló szálon több, mint négy család számos generációja vetekszik egymással -, annyira mesterien építi fel, tartja kézben és mozgatja a sakktáblán.

Tíz órányi játékidő ide vagy oda, egy ilyen eposzi léptékű skálán mozgó, több, mint ezer oldalas high-fantasy regényt képtelenség úgy forgatókönyvvé formálni, hogy ne végezze az írói vágóolló áldozataként számtalan, a jellemfejlődés szempontjából fontos mozzanat. Szerencsére az HBO nem csak a nagyszerű alapanyagra építhetett, de néhány zseniális casting döntés folytán fantasztikus szereplőgárdát állítottak össze, akik szinte minden egyes lordnak és lovagnak képesek a szavakon túl is mélységet kölcsönözni.

A legnagyobb adu, és a Gyűrűk Ura-hasonlatok legfőbb forrása egyértelműen Sean Bean, akinek a király jobb kezévé (pontosabban “A Király Kezévé”) felkért, alapvetően magának való lordja ugyan sokat nem tesz hozzá a megronthatatlan, erényes, becsületes hőz sablonjához, de Bean karizmája így is elég megnyerővé kovácsolja Ned Starkot ahhoz, hogy elfogadjuk a történet központi alakjaként.

Mindenképp említést kell tenni a Super 8 gárdájához hasonló meglepetést okozó temérdek gyermekszínészről (Jack Gleesont szerintem a saját anyja is két napig pofozgatta, miután végignézte az évadot), de az igazi nagy dobást számomra a királyság legnagyobb szarkeverőinek megtisztelő címét kivívó Lannister testvérek jelentették: az Aaron Eckhart fiatalabb ikertestvérének is beillő Nikolaj Coster-Waldau tökéletes keveréke mindannak a fiatalos erőnek, férfias sármnak és mértéktelen, romlott önzésnek, mely a királynő ikertestvérének sajátja, és bár a kritikusok és a közönség legnagyobb része a kis termetét annál nagyobb ravaszsággal kompenzáló Tyriont - kétségkívül kiválóan - alakító Peter Dinklage-től volt a legjobban elragadtatva, engem mégis a harmadik testvér, Lena Headey álnok, számító kígyója fogott meg leginkább. Annyi biztos, hogy egy kanál vízben és egy jól megvetett ágyban is szívesen a kezeim közé kaparintottam volna.

Nem fogok végigzongorázni mindenkin, de a teljesség kedvéért még említés szinten szót kell ejteni a Conan barbárjait a rohani lovasokkal vegyítő, teljesen külön szálon mozgó Jason Momoáról és az évad véleményem szerint legizgalmasabb karakterét megtestesítő Emilia Clarke-ról is. Mint ahogy a Stark család középső generációját sem hagyhatom ki, akik a színészgárda talán egyetlen gyenge pontját jelentik, és ez bizony aggodalomra ad okot a jövőt nézve: a sztori léptékét elnézve valószínűnek tartom, hogy a későbbi évadokban nagyobb ugrások lesznek az időben, és így Robb, Theon és Jon már a történet legfontosabb fogaskerekeivé léphetnek majd elő - megformálóik egyelőre nincsenek készen erre a feladatra.

Az ötven-hatvan millió dollár körüli budgetből az HBO olyan minőségi körítést adott a történéseknek, melyet a legnagyobb blockbusterek is irigykedve nézhetnek: egy pillanatra sincs negatív értelemben vett kirképernyő-érzete a nézőnek, mondhatni, a Super 8 rendezőpalántája is elégedetten csettintene heves “production value!” kiáltások közepette. Az persze nem biztos, hogy a minden bizonnyal CG-intenzívebb következő évadoknál sem fog-e kilógni a lóláb, én mindenesetre bizakodó vagyok.

A Game of Thrones első évada több rokonságot mutat a The Sopranos-szal és a The West Winggel, mint bármelyik eddigi fantasy sorozattal: politikai és pszichológiai játszmák hadszínterét tárja elénk, mely azonban George R. R. Martinnak, a minden kompromisszumot nélkülöző kivitelezésnek és a közel hibátlan színésztársaságnak köszönhetően példátlanul izgalmas és lebilincselő tud lenni - de, rendhagyó módon, csak hosszútávon.

A hűséges adaptáció ugyan alaposan kidolgozott karaktereket és konfliktusokat adott a készítők kezébe, de a regény tempója és szerkezete nem mindig egyezik azzal, amit egy sorozatévad megkíván: minden egyes brutálisan erős cliffhangerre jut egy közel annyira semleges érzelmeket hagyó zárlat, az elmúlt tévés év legerősebb sorozatepizódjait pedig néhol túlságosan is lassú és eseménytelen részek váltják, sőt, a várva várt évadzáró kifejezetten gyengére sikeredett - főleg, ha azt nézzük, milyen brutálisan intenzív epizód vezette azt fel.

A Game of Thrones, mint sorozat, lenyűgöző, magával ragadó mérföldkőnek ígérkezik. Az első szezon, mint önálló évad, azonban csak részeiben képes klasszis lenni - egészét tekintve az addig fékeveszett lendülete túl sokszor törik meg ahhoz, hogy több legyen egy hatalmas dolgokat ígérő, ambíciózus prológusnál - annak viszont mérhetetlenül ígéretes.