A mostanában háttérbe húzódó olaszok is megtartották éves seregszemléjüket és egy szokásosan puccos estély keretei között átadták David névre keresztelt szobrocskájukat az év legkiemelkedőbb olasz filmeseinek. Az egykoron évente akár több világklasszis alkotást is kitermelő olasz filmművészet manapság meg-megmutatja magát (Gomorra, Vincere, Szerelmes lettem), de igazán átütő nemzetközi sikereket csak koprodukciós partnerként tudott elkönyvelni az elmúlt években.

Temetni ugyan nem kell az olasz filmművészetet, de valahogy az idei kínálatban sem sikerült megtalálnom a bombabiztosan exportálható darabot. Pedig volt itt sok érdekes film, méghozzá széles műfaji palettán. A legjobb filmek közé például került zenés vígjáték, nagyszabású történelmi tabló, kőkemény thriller, kortárs nagyvárosi dráma, egy csipet realista háborús film és egy remake, nehogy elmaradjanak Amerikától. A kattintás után bővebben is lehet tájékozódni a filmekről és a nyertesekről, valamint arról, hogyan alakult talján földön a Fekete hattyú-Eredet-Közösségi háló párharca.

És ha már itt tartunk, fussuk át még a mostanában igencsak szép nemzetközi sikereket elkönyvelő görög filmművészet legjobbjait (a Kynodontas az Oscaron, az Attenberg pedig Velencében remekelt tavaly) a Görög Filmakadémia döntésein keresztül.

A mostanában háttérbe húzódó olaszok is megtartották éves seregszemléjüket és egy szokásosan puccos estély keretei között átadták David névre keresztelt szobrocskájukat az év legkiemelkedőbb olasz filmeseinek. Az egykoron évente akár több világklasszis alkotást is kitermelő olasz filmművészet manapság meg-megmutatja magát (Gomorra, Vincere, Szerelmes lettem), de igazán átütő nemzetközi sikereket csak koprodukciós partnerként tudott elkönyvelni az elmúlt években.

Temetni ugyan nem kell az olasz filmművészetet, de valahogy az idei kínálatban sem sikerült megtalálnom a bombabiztosan exportálható darabot. Pedig volt itt sok érdekes film, méghozzá széles műfaji palettán. A legjobb filmek közé például került zenés vígjáték, nagyszabású történelmi tabló, kőkemény thriller, kortárs nagyvárosi dráma, egy csipet realista háborús film és egy remake, nehogy elmaradjanak Amerikától.

De még mielőtt nyertest hirdetek, mindenki tippelje meg, hogy az egy-két sorral fentebb felvázolt műfaji filmek közül melyik nyerné az Oscart? Nos, azt hiszem mindenki jól tippelt, és nekem elhihetitek, az olaszok sincsenek más fából faragva. Igen, a szép színes történelmi tabló nyert, ami ezúttal Noi credevamo (We Believed) címre hallgat, és amelyben az ország szegényebb déli részéről érkező három fivér csatlakozik Giuseppe Mazzini mozgalmához, majd közel három óra múlva megszületik az egységes Olaszország. Az idehaza jobbára ismeretlen Mario Martone filmje elvitte még a forgatókönyvíró, az operatőri, a látványtervezői, a kosztümtervezői, a legjobb maszk és a legjobb haj (igen, ez külön van náluk) díját. Megjegyzés: ahogy az lenni szokott, a színészek teljes mértékben eltávolodtak tőle.

A legjobb rendező díját a magyar nézők számára sem ismeretlen Daniele Luchetti (A testvérem egyedüli gyerek) kapta a La nostra vita (Our Life) című filmért, melyben egy férfinak kell megküzdeni az igazáért, miután nem jelent egy illegális vendégmunkást. A szerepéért tavaly Cannes-ban nagydíjat nyert Elio Germani most a legjobb férfi főszereplőnek járó Davidot is felteheti a polcra, és a film hangmérnöke sem távozott üres kézzel. A Legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díjat Rocco Papaleo kapta szívmelengető filmjéért, melyben egy együttes gyalog indul útnak egy zenei fesztiválra, méghozzá egy újságíró kíséretében (Basilicata Coart to Coast). A film ezen kívül még a zenés kategóriákban tarolt (betétdal és eredeti filmzene), miközben az elsőfilmesek legnagyobb reménységének tartott 20 cigarette "csak" a legjobb producer, a legjobb vágás és a legjobb képi effektusok díjával vigasztalódott, meg azzal a különdíjjal, amit a film hányattatott sorsú rendezőjéhez (Aureliano Amadei) vágtak hozzá, aki saját életének azon szeletkéjét vitte filmre, amikor rendezőasszisztensként Irakban forgatott és támadás érte a táborukat. Amadei volt az egyetlen civil túlélő.

A legjobb női főszereplő díját Paola Cortellesi kapta, aki férje halála után a legősibb mesterséget választja, hogy eltartsa magát és fiát a Nessuno mi puó guidicare (Kb. Engem senki ne ítéljen el) című vígjátékban. A legjobb női mellékszereplő Valentina Lodovini lett, ő a francia Isten hozott az Isten háta mögött című film francia remake-jében nyújtott alakításért kapta az elismerést, míg a férfi mellékszereplő kategória jelöltjei közül Giuseppe Battison (Szeretők, Tigris a hóban) léphetett színpadra a La passione című filmben nyújtott alakításáért. A film egyébként egy rendezőről szól, aki hogy elkerüljön egy csúnya pert, elvállalja egy kisvárosi amatőr színtársulat dirigálását.

A nemzetközi felhozatal nagyon erős volt, az európai filmek között az Another Year (Mike Leigh), A király beszéde (Tom Hooper), Egy jobb világ (Susanne Bier), a Szemekbe zárt titkok (Juan José Campanella) és az Emberek és istenek (Xavier Beauvois) versenyzett, a csatát pedig A király beszéde nyerte. Az Európán kívüli filmek közül a Fekete hattyú (Darren Aronofsky), A közösségi háló (David Fincher), az Eredet (Christopher Nolan), a Felperzselt föld (Dennis Villeneuve) és az Azután (Clint Eastwood) mérkőzött meg, és Eastwood bácsi kiütéssel győzött.

Konklúzió: Ha sok ember szavaz, akkor mindig fogadj arra, ami kielégíti a tömeget. Meg arra, ami látványos, szívhez szóló, meg arra, akit meg lehet sajnálni és akivel együtt lehet érezni. És ha Európában történik mindez, akkor fogadj Clint Eastwoodra.

És akkor nézzük kultúránk bölcsőjét, akikből tavaly ismét előtört a kultúra (na nem mindig).

A Görög Filmakadémia nagy kedvence a Hora proelefsis (Homeland) vollt, ami egy korrupt és működésképtelen családot állít középpontjába, párhuzamba állítva az ország gazdasági hanyatlásával. A Velencei Filmfesztivál "Kritikusok hete" elnevezésű szekciójában már sokat éltetett film 12 jelölést kapott, amelyből ötöt tudott díjra váltani (Legjobb elsőfilmes rendező, eredeti filmzene, smink/maszk, vágás és a női mellékszereplő díja Ioanna Tsirigoulinak). Syllas Tzoumerkas filmjét a "mindössze" 9 jelöléssel rajthoz álló Macherovgaltis (Knifer) előzte meg az este végére 7 díjjal, köztük a legértékesebb trófeával. A fekete-fehérben forgatott film egy fiúról szól, aki apja halála után nagybátyjához költözik, akitől furcsa feladatot kap: vigyáznia kell a bácsi két értékes kutyájára, nehogy kárt tegyenek bennük az ellenséges szomszédok. Ez a fura történet a legjobb film díja mellé bezsákolta a rendezői, a forgatókönyvírói, az operatőri, a látványtervezői, a hangmérnöki és a vágói elismeréseket is (ez utóbbit megosztva a fentebb említett Homelanddel).

A nemzetközi színtéren legnagyobb elismeréseket nyert Attenberg (nem feledni, Magyarhangya bemutató!) csak négy jelöléssel futott neki a díjátadónak, amiből egyedül a női főszereplőnek (Rachel Tsangari) járó díjat sikerült megcsípnie. És végül az Ap'ta kokala Vgalmena (Coming from Bones) című szatíra (a tarthatatlan görög egészségügyi rendszer elé állít görbe tükröt) is mutatott némi életjelet, amikor elvitte a legjobb férfi fő- és mellékszereplőnek járó díjakat, amiket Argyris Xafis és Dimitris Imellos tehet fel a polcra.

Mivel a görögökkel inkább csak az ókori ténykedésük okán foglalkoztam csak, így nem elemezném a helyzetet, de annyi biztos, hogy most azt díjazták, ami a saját helyzetüket/életüket vitte vászonra, és nagy ívben tettek a nemzetközi sikerükre. Így a béna egészségügy és a totálisan rossz gazdaság mellett újabb közös pontot találtam Magyarországgal.