Néhány évvel ezelőttig mi sem volt egyszerűbb, mint beskatulyázni David Cronenberget. Ám a férfi, aki szívesen elnézne egy szépségversenyt, amelyben a legszebb belső szervek vonulnak fel, valójában sosem szerette, ha a biohorrorok királyaként tisztelegtek előtte. Annak ellenére, hogy az erőszak, a szex és a szenvedély mindig is kiemelt szerepet töltött be filmjeiben, látószöge pedig egyszerre volt gyermekien rácsodálkozó, ördögien szarkasztikus, idegborzolóan merész és zavarbaejtően naturalisztikus, de hát melyik az a film, amely eredendően ne az erőszakról és a szexről mesélne? Ahogy egy régi cimborám mondaná: „a moziban vagy megdugnak, vagy megölnek.” Alapigazság.

Néhány évvel ezelőttig mi sem volt egyszerűbb, mint beskatulyázni David Cronenberget. Ám a férfi, aki szívesen elnézne egy szépségversenyt, amelyben a legszebb belső szervek vonulnak fel, valójában sosem szerette, ha a biohorrorok királyaként tisztelegtek előtte. Annak ellenére, hogy az erőszak, a szex és a szenvedély mindig is kiemelt szerepet töltött be filmjeiben, látószöge pedig egyszerre volt gyermekien rácsodálkozó, ördögien szarkasztikus, idegborzolóan merész és zavarbaejtően naturalisztikus, de hát melyik az a film, amely eredendően ne az erőszakról és a szexről mesélne? Ahogy egy régi cimborám mondaná: „a moziban vagy megdugnak, vagy megölnek.” Alapigazság.

Persze, az ember nem lehet ilyen szűklátókörű, ha Cronenbergről van szó, még akkor sem, ha – a Dead Zone-t leszámítva – épp a legközérthetőbb filmjét boncolgatja. Közérthetőt mondtam volna? Hát persze. A felszínt karcolgatva az A History of Violence nem több kisvárosi akciófilmnél, amelyben a szerény főhős a körülmények hatására (amerikai) hőssé avanzsálódik. A „kísért a múlt” témájú filmekkel is Mississippit lehet rekeszteni, túlzottan nem is kell messzebb menni Clint Eastwood Unforgiven című Oscar-díjas westernjénél.

S már meg is érkeztünk ahhoz a zsánerhez, amely legjobban jellemezheti az Erőszakos múlt flóráját és faunáját. A film ráérős, nehézkes forróságba dermedt nyitányában (szándékos a képzavar) két zavarba ejtően könyörtelen figurával ismerkedünk meg, ahogy képükön rezignált sivársággal épp elhagynak egy útszéli hotelt, melynek teljes személyzetét lemészárolták. Kik ők? Tolvajok, rablók, gengszterek? Nem. Törvényen kívüliek: egy előző kor élőhalott mementói, akiket látva az ember előbb nyúl a winchesterért, s csak a hullákhoz hívja ki a rendőrséget – már ha túléli a találkozást.

Emberünk, Tom Stall (Viggo Mortensen) egy csendes kisváros vendéglőse (kocsmárosa... de még inkább seriffje), aki akaratán kívül szembetalálkozik a banditákkal, s miután pillanatok alatt végez velük, a városka ünnepelt hőse lesz. Az igazi gondok csak ezzel kezdődnek, hisz napokon belül beállít a büfébe egy kellemetlen úriember (Ed Harris), s azt állítja, hogy Stall nem az, akinek vallja magát: régebben a vad bandával lógott…

Talán nem meglepő, de hamarosan ismét a fegyvereké lesz a szó. Könnyen rá lehetne vágni, hogy e csambarák villámcsörtéit idéző gyors tűzpárbajok a film csúcspontjai, de ezek a más filmekből már jól ismert szcénák csupán arra szolgálnak, hogy felfűzzék a mű igazi mondanivalóját, amely, mint sok más Cronenberg-film esetében, ismét az átváltozásról mesél egyszerre szemérmesen és szemérmetlenül: amikor az ember erkölcseit, társadalmi konvencióit levetkőzve valami teljesebbé, elementárisabbá, tökéletesebbé nemesül. Cronenberg kozmoszában ez az eszményi létforma lehet egy légy, vagy a testi egyesülés, a szexuális szabadosság, megint máskor a valódi, jóval ösztönösebb, erőszakosabb éned életre hívása.

Mikor Stall felesége (a kitűnő Maria Bello) először szembesül a férj valódi arcával, félelemtől vegyes izgalommal kerülgeti őt, egyszerre retteg az ismeretlen múlttól és a felismert jövőtől, ugyanakkor szinte beleszédül a lehetőségekbe: unalmas, semmitmondó élete hirtelen új fordulatot vehet, s ezért „csupán” emlékeit és világképét kell feláldoznia, lecserélnie egy erőszakos múltra.

A melodrámával kokettáló, de azokat ügyesen elkerülő ki- és összeborulások mögött azonban újabb probléma kezd testet ölteni: az USA-ban gyökeret vert erőszakkultúra még a legártatlanabb helyekre is beszivárog, s tipikusan amerikai reakciókat vált ki: vágyat, kiváncsiságot, büszkeséget.

Az A History of Violence alapját egy képregény szolgáltatja: habár Cronenberg ezt nem tudta, mikor elolvasta John Olson forgatókönyvét, a figurák szembeötlő karakterjegyeit elnézve nem lehet csodálni, hogy a kockások sarkított világából jöttek. A szótlan hős, a tenyérbe mászó, hidegvérű opponens (aki a sebhely kapcsán akár egy Bond-gonosz is lehetne), az aggódó ara, az inkompetens serif, stb. mind jól ismert figurák a sakktáblán – ám a felszín alatt sötét szenvedélyek, kegyetlen vágyak és gusztustalan titkok rejtőznek.

Cronenberg visszafogott, elégikus rendezésének és színészei bámulatosan „finomhangolt” teljesítményének hála az átalakulás szemmel követhető. Maria Bello és Viggo Mortensen zseniális. Akcentusok, tekintetek, apró mozdulatok, légzések, pozíciók változnak jelenetről jelentre, s a fejemet csóválom értetlenül, hogy az Akadémiának pont William Hurt ripacskodáshoz közeli vendégszereplését kellett Oscarra jelölnie, amely talán kilóghat a filmből, de a szálak elvarrása szükségszerű a cselekmény szempontjából, a film már-már hipnotikus erejű befejezéséhez pedig nélkülözhetetlen az erőszakos előjáték.

kövess minket facebookon!