Néhány héttel ezelőtt még azon siránkoztam, hogy az idén Amerikában mozikba került egész estés, angol nyelvű filmek közül mindössze egy tudta bevenni a 70/100-as kritikai álomhatárt. Nos, negyedévhez érkezvén a helyzet nem sokat javult, hiszen a közel hetven bemutatóból három négy ugrotta át a lécet.

Ez annyit jelent, hogy a Rango nem árválkodik többé kritikai toplistánkon, aminek egyébként az utolsó bejelentkezésem óta - köszönhetően néhány lustább kritikus kései írásának - javultak az eredményei. A változás nem szignifikáns de arra éppen elegendő, hogy a hajszál helyett most már egy orrhosszal előzze meg az Így neveld a sárkányodat! tavalyi eredményeit. Arra viszont nem volt elég, hogy a jópofa kaméleon megőrizze első helyét, de erről bővebben a kattintás után...

Néhány héttel ezelőtt még azon siránkoztam, hogy az idén Amerikában mozikba került egész estés, angol nyelvű filmek közül mindössze egy tudta bevenni a 70/100-as kritikai álomhatárt. Nos, negyedévhez érkezvén a helyzet nem sokat javult, hiszen a közel hetven bemutatóból három négy ugrotta át a lécet.

Ez annyit jelent, hogy a Rango nem árválkodik többé kritikai toplistánkon, aminek egyébként az utolsó bejelentkezésem óta - köszönhetően néhány lustább kritikus kései írásának - javultak az eredményei. A változás nem szignifikáns de arra éppen elegendő, hogy a hajszál helyett most már egy orrhosszal előzze meg az Így neveld a sárkányodat! tavalyi eredményeit. Arra viszont nem volt elég, hogy a jópofa kaméleon megőrizze első helyét...

Az első kihívó még nem járt sikerrel, mert a Johnny Depp hangján megszólaló animált hüllő láttán megjelent mosolygós elégedettséget "mindössze" egy elégedett fejbiccentés váltotta fel, amit Charlotte Bronte örökbecsű regényének nagyon sokadik feldolgozása kapott. A bizakodásra okot adó stáb ellenére nem volt ember, aki nagy pénzt tett volna arra, hogy két tucat adaptáció után még bármi újat lehet kihozni a szegény árvából lett nevelőnőből lett gazdag nemes szerelmének gótikus/romantikus történetéből. Ám a két évvel ezelőtt, egy kőkemény realista darabbal - a díjakkal gazdagon jutalmazott Sin nombre című filmmel - debütált Cary Fukunaga bebizonyította, hogy prózaibb környezetben is tisztességesen helyt tud állni. Azt persze senki nem vitatja, hogy ebben a sikerben nagy szerepe volt Moira Buffini míves forgatókönyvének, ami nem csak képes volt átemelni az eredeti mű szellemiségét, de a mai fiatalok igényeihez is tudta igazítani Jane Eyre történetét.

Ehhez társult aztán a színészgárda, amiből Judi Dench-nek és Jamie Bellnek is jutott egy-két szép szó, de a prímet természetesen a két főszereplő vitte el. Közülük is Michael Fassbender (Éhség, Becstelen brigantyk) kapta a nagyobb méltatást, aki a kritikusok szerint végre szakított azzal a Rochester-figurával, ami Orson Welles 1943-as alakítása óta követendő példaként állt a karaktert megformáló színészek előtt. A bátor húzás bejött, így Fassbender felvéshet magának még egy pirospontot.

Partnernője, a tavaly berobbant Mia Wasikowska (Alice Csodaországban, The Kids Are All Right) ugyanezt megteheti, bár az ő esetében az örömbe némi üröm is vegyült. Az ő alakítását nem sokan nevezték kiemelkedőnek, viszont annak mindenki örült, hogy akárcsak Fukunaga, a fiatal ausztrál színésznő sem fészkelte be magát egy skatulyába, hanem egy újabb oldalát mutatta meg. Ez megnehezíti ugyan a sztárrá válási folyamatot, viszont hosszú távon kifizetődőbb karrierépítési módszer.

És hogy mit jelent mindez? A filmet forgalmazó Focus Features mindenképpen gazdagabb lett egy presztízs-projecttel, mi meg egy újabb darabbal, ami egy késő őszi bemutatóval sokkal többre vitte volna. Így viszont csak akkor van esélye a komolyabb kategóriákban, ha a stúdió többi reménysége (Hanna, One Day, Pariah, Lay the Favourite) csődöt mond. Máskülönben nem valószínű, hogy a Focus pénzt ölne egy olyan reklámhadjáratba, ami legfeljebb egy kosztümtervezői jelölésben csúcsosodna ki. Habár nagyon úgy néz ki, hogy a forgalmazó idei felhozatalában nem hemzsegnek az erős férfi karakterek, úgyhogy Fassbender talán kap egy kis hátszelet, de addig még sok víz lefolyik majd a Dunán.

És ezzel el is érkeztünk a hónap, és vele együtt az év eddigi legnagyobb kritikai sikeréhez, ami természetesen Thomas McCarthy (Az állomásfőnök, A látogató) Win Winje lett. A Sundance Filmfesztiválon már jókora rajongótábort összegyűjtött film a kritikusok többségét is meggyőzte, akik azt se tudták mit is dicsérjenek jobban... így mindenkit megdicsértek egy kicsit. De ezen nincs mit csodálkozni, McCarthy filmjeit mindig szerette a kritika (mondjuk ki nem), ahogy azon sem kell meglepődni, hogy ugyanazokat a dolgokat emelték ki, amiket egy McCarthy-film kapcsán szoktak: kiemelkedő karakterrajz, kiváló színészvezetés, kifinomult humor és érzékenyen (de nem érzelmes) bemutatott szituáció.

Nagy az egyetértés abban, hogy Paul Giamatti a Kerülőutak óta nem volt ennyire kiváló, Amy Ryan pedig egy tökéletesen megragadott jutalomjátékkal örvendezteti meg a nézőket. Így már csak hab a tortán, hogy a tollnokok szerint Bobby Cannavale élete legjobbját nyújtja, és az újonc Alex Shaffer nevére is többen felhívták a figyelmet.

Hogy egy rossz szóviccel éljek, a Win Win wins, ami után még jobban fáj a szívem érte. Szomorúan írom le, de ennek a filmnek csak úgy van esélye, ha a kritikusok nem felejtik el decemberig, vagy ha jövedelmez néhány tízmilliót és egy Család kicsi kincséhez vagy a Junóhoz hasonló sikertörténet válik belőle. Mert ismerve a Fox Searchlight díjszezonos kampányszokásait, birkózó edzőnk keserédes kalandja nehéz helyzetben van. Ez volt az a stúdió, ami 2008-ban szemrebbenés nélkül beáldozta A pankrátort a Gettómilliomos oltárán, 2009-ben az 500 nap nyárt az Őrült szív érdekében, tavaly pedig 127 órát járatták félgőzzel a Fekete hattyú miatt.

Idén pedig erősen túlvállalta magát a stúdió, hiszen még legalább négy nagy dobása hátravan, nem is beszélve az anyacég kandidáltjairól (már ha lesz neki). Ez pedig azt jelenti, hogy McCarthy kis filmjének meg kell küzdenie Terrence Malickkel (Tree of Life), Alexander Payne-vel (The Descendants), Kenneth Lonergannel (Margaret) és egy másik Sundance üdvöskével (Martha Marcy May Marlene). Ezek után csak reménykedhetünk, hogy egy ilyen bivalyerős színészgárdát nem fognak elfelejteni. Majd meglátjuk...

És akkor jöjjön mindez táblázatba foglalva, ami klikkre nagyobbacska lesz:

(UPDATE: Időközben a Cedar Rapids című vígjáték is átugrotta az álomhatárt. Nem mintha bármire is esélye lenne, de a tény az tény, a listában a helye. Köszönet Vektornak, hogy szólt)

Magyarázat:

A lista csak az Egyesült Államokban bemutatott angol nyelvű, egész estés filmeket tartalmazza.

Az egyes gyűjtőoldalak eltérő átlagolása miatt a négy legnagyobb eredményeit átlagoltam a tisztább kép érdekében.

A Rotten Tomatoes adatai alapján a Top Critics kritikai átlagát vettem figyelembe.

Az IMDb és az aeonflux értékelései tájékoztató jellegűek, az átlagba nem számítottam be őket.

Az adatok mai állapotot tükrözik, kisebb változás lehetséges.