Mivel a ma hajnalban lezavart eseményt a tavalyival ellentétben nem én, hanem daesu kolléga vezényelte le, magyarán a meglátásaimat nem sikerült kíváncsiságtól tágra nyílt érzékszerveitekbe csepegtetnem (itt jelzem, hogy mindössze másfél órát aludtam), így engedjétek meg nekem, hogy egyfajta értékelő formájában még egy posztot szenteljek az utóbbi évek legerősebb Oscar-mezőnyének... és az utóbbi évek legunalmasabb show-jának.

Mivel a ma hajnalban lezavart eseményt a tavalyival ellentétben nem én, hanem daesu kolléga vezényelte le, magyarán a meglátásaimat nem sikerült kíváncsiságtól tágra nyílt érzékszerveitekbe csepegtetnem (itt jelzem, hogy mindössze másfél órát aludtam), így engedjétek meg nekem, hogy egyfajta értékelő formájában még egy posztot szenteljek az utóbbi évek legerősebb Oscar-mezőnyének... és az utóbbi évek legunalmasabb show-jának.

Előbb a ceremóniáról. Már ebben a millenniumban is akadt olyan átadó, amit a "visszafogottság" jegyében hirdettek meg (katasztrófák, sztrájkok és válságok árnyékában), ám ezekből végül egész emberes ünnepély kerekedett. Ezúttal "minden eddiginél látványosabb show-t" prognosztizáltak, amely fiatalos lendületével, aktuális topikjaival és méregerős mezőnyével írja majd be magát a történelembe. Az előjelek alapján ebben nem is kételkedtem volna, épp ezért baromi elszomorító volt az estét végigkísérő, patikamérlegen kicuccolt bornírtság, főleg ilyen szemtelenül fiatal szájakból.

Hathaway megjátszott modorossággal hol az ünnepélyest, hol a lazát adta, Franco pedig úgy festett, mint aki megilletődöttségét tudatmódosító szerekkel kívánta volna enyhíteni. Tudom, gonosz vagyok, de a hőseink által prezentált bátortalan élcelődés (ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a semmitmondó viháncolást) olybá tűnt, mintha attól félnének, hogy ha kicsit odamondanak, ahová kellene, akkor holnaptól már nem is kapnak szerepeket.

Igazából a díjátadó fellépők sem erőltették meg magukat, mintha mindenki úgy állt volna hozzá a kérdéshez, hogy "majd az egyik kollégám elsütögeti a poénokat, én inkább komolyra veszem a figurát", a díjakat átvevők között pedig nagyítóval kellett keresni az emlékezetes figurákat: ilyen volt például a legjobb élőszereplős rövidfilm szénaboglya fejű suhanca (akit szerintem hamarosan nagyjátékfilmben is viszont látunk - kamerán innen és/vagy túl), illetve a The King's Speechért díjazott David Seidler britesen fanyar poénjai (a koros pasas filmográfiájára mindenképp érdemes vetni egy-két "na ne bassz" pillantást), míg Meliassa Leo úgy játszotta meg magát szoborral a kezében, mintha a köszönőbeszédeket is külön Oscarral díjaznák; Natalie Portman bájosan pityergett, Trent Reznor nem lacafacázott, a többiek pedig litániákat daráltak.

A show-t Billy Crystal és Kirk Douglas nyúlta le - az előbbi megmutatta, hogy kell normális házigazdaként osztani a poénokat (egyet neked, egyet nekem), az utóbbi pedig 94 éves kora ellenére flörtölt mindenkivel, aki szoknyát viselt, illetve nyitott borítékkal a kezében húzta az idegeket, mert ő megteheti.

Most pedig a díjakról. Mint már nem egyszer említettem, a felhozatal bámulatosan erős volt - a legjobb film kategóriájának tíz jelöltje között konkrétan nem volt olyan cím, amit ne értékelnék minimum jó osztályzattal -, ugyanakkor izgulhattam a Trent Reznorért (nyert), akit a legnagyobb zenei zsenik között tartok számon, illetve Banksyért (nem nyert), aki évek óta az orránál fogva vezeti a világot, és nem mellesleg korunk egyik legtehetségesebb és legszellemesebb művésze. Nem semmi.

Meglepetések azokban a kategóriákban jöttek, melyektől azt pont nem vártam (Roger Deakins kilencedik alkalommal maradt hoppon, pedig ezúttal is kamerával a kezében komponált, a legjobb rendezői díjjal kitüntetett, többnyire tévéfilmes esztétikával dirigáló Tom Hooper pedig Wes Andersontól leste el a szögeit, és még így is agyonverte az Aronofsky/Fincher-párost), ugyanakkor arra számítottam, hogy Natalie Portman helyett Annette Beninget szólítják a színpadra, ám ezúttal a visszafogottság helyett a látványpékség lett befutó (míg tavaly ilyenkor már az is elegendő volt, ha valaki megtanult egy déli akcentust - no meg egy éven belül letett két sleeper hitet az asztalra /nem mintha ez rajta múlott volna/).

És a nagy párharc: ugyan sem a The King's Speech, sem a The Social Network nem mentes a hibáktól, de míg az előbbi csak egy ügyesen megírt és eljátszott sablonfilm, amiből Akadémián innen és túl is van vagy öt tucat, addig az utóbbi egy fontos és találó látlelet egy egész generációnról - a hidegen számító, kulturális értékeket semmibe vevő, inernetes kirakatban élő neo-yuppiek (most találtam ki!) világáról, melyben a kockák és a nagymenők már nem rühellik egymást, hanem végre felismerik, hogy kéz a kézben olyan erőt képviselhetnek, amitől hanyatt vágja magát az egész társadalom. Szóval a The Social Network fontos film - az Akadémia igazán húzhatott volna egy merészet vele, de nem így tette; valószínűleg azért, mert a tagok nem a mában élnek.

Így aztán az erős felhozatalból végül az került ki nyertesnek, ami minden erényével együtt régi jól bevált, begyakorlott és halálosan unalmas játékot űzött. Hogy mi lesz jövőre, arról majd szerkesztőségünk legújabb tagja számol be - amint sikerül végre letudnom a regisztrálás termtechjeit. A díjazottak és jelöltek teljes listájáért klikk ide!