aeon flux

ready for the action now, danger boy?

top 2010: az év lemezei (#30-21) Angyalosi Ádám
2011. január 18. 20:45:45

Kategória: 17 komment

2010 folyamán több új albumot hallgattam meg, mint bármelyik ezt megelőző évben, ennek megfelelően az évvégi (illetve év eleji) toplistám is minden eddiginél vaskosabbra sikerült. 30(+3) lemezt válogattam ki műfaji megkötések nélkül (bár a filmzenéket és az EP-ket nem vettem figyelembe, így maradt ki Trent Reznor mindkét lemeze és a Daft Punk is), és hősies küzdelem árán még rangsorolni is sikerült őket - bár ez utóbbi elég képlékeny, úgyhogy a számokat tessék zárójelben kezelni. A listát január hátralévő részében, három darabban fogom közzétenni, jöjjön az első tizes:

30. Eels - End Times + Tomorrow Morning

Mark Oliver Everett idén két nagylemezzel is megajándékozta az Eels rajongókat, és bár hangulatukban a lehető legszélsőségesebben különböznek, mégis nehéz lenne szétválasztani az LP-ket: az End Times a lehető legmélyebb érzelmi árok elérése, a szakítás utáni csalódás és teljes kétségbeesés krónikája; míg a Tomorrow Morning a következő lépés, az újrakezdés lehetősége és reménye.

Mr. E már-már karikaturisztikusan szélsőséges hangulatú dalszövegeket halmoz az egyes lemezeken, aminek köszönhetően sablonmentes gondolatokat nem, csak atmoszférát képes közvetíteni. Szerencsére zenei ötlettára nehezen apad, a dalok jók, együtt hallgatva pedig a két album kioltja egymás egyhangúságát.

2010 folyamán több új albumot hallgattam meg, mint bármelyik ezt megelőző évben, ennek megfelelően az évvégi (illetve év eleji) toplistám is minden eddiginél vaskosabbra sikerült. 30(+3) lemezt válogattam ki műfaji megkötések nélkül (bár a filmzenéket és az EP-ket nem vettem figyelembe, így maradt ki Trent Reznor mindkét lemeze és a Daft Punk is), és hősies küzdelem árán még rangsorolni is sikerült őket - bár ez utóbbi elég képlékeny, úgyhogy a számokat tessék zárójelben kezelni. A listát január hátralévő részében, három darabban fogom közzétenni, jöjjön az első tizes:

30. Eels - End Times + Tomorrow Morning

Mark Oliver Everett idén két nagylemezzel is megajándékozta az Eels rajongókat, és bár hangulatukban a lehető legszélsőségesebben különböznek, mégis nehéz lenne szétválasztani az LP-ket: az End Times a lehető legmélyebb érzelmi árok elérése, a szakítás utáni csalódás és teljes kétségbeesés krónikája; míg a Tomorrow Morning a következő lépés, az újrakezdés lehetősége és reménye.

Mr. E már-már karikaturisztikusan szélsőséges hangulatú dalszövegeket halmoz az egyes lemezeken, aminek köszönhetően sablonmentes gondolatokat nem, csak atmoszférát képes közvetíteni. Szerencsére zenei ötlettára nehezen apad, a dalok jók, együtt hallgatva pedig a két album kioltja egymás egyhangúságát.

29. Beach House - Teen Dream

A Beach House harmadik nagylemezének címe tökéletesen leírja, amit a duótól kapunk: kényelmes, soha nem sietős ritmusaik és simogató billentyűszólamaik a fiatalkor álmainak reményteliségét, idealizmusát, könnyedségét hordozzák magukban, és szerencsére ez az egység csak ritkán fordul önismétlésbe.

Victoria Legrand hangja zenei, műfaji és nemi korlátokat maga mögött hagyva zeng a hetvenes évek prog lemezeit és az azt követő évtized popslágereit egyaránt idéző dallamok között, és nem csak a teret, de a szívünket is maradéktalanul kitölti - bár az élmény amilyen intenzív, épp olyan gyorsan tova is száll. A Teen Dream nem váltja meg a világot, csak egy kicsit szebbé varázsolja. És ez sokszor épp elég.

Kedvenc(ek): A Norway, mert lendülete, sodrása már az első pillanatoktól magával ragad, és ahogy azok a pofátlanul egyszerű, mégis tagadhatatlanul őszinte vokálok a füledbe másznak, nincs más választásod, mint átadni magad az élménynek. És amikor az első refrénben mindez összetalálkozik Legrand földöntúli hangjával, nos arra már nincsenek szavaim.

28. Trentemøller - Into the Great Wide Yonder

A dán Trentemøller második nagylemezén a Depeche Mode találkozik a minimállal, az eredmény pedig a testet öltött sötétség. Az album legnagyobb erénye, hogy nem próbál a barátod lenni. Megy a saját feje után, hibátlanul építkező szólamai nem neked, hanem egymásnak felelgetnek, és ez a rideg távolságtartás az, mely végül a lelked legmélyebb bugyraiba ránt magával.

Hibát csak akkor vét, mikor megszegi ezeket a szabályokat, és közeledni próbál: az éterinek szánt, de helyenként egyszerűen langyos vokálok időnként szétverik a gondosan megkomponált egységet; de abban a felében, mikor működik, fojtogatóan erős.

Kedvenc(ek): Türelmetlen füleknek a Silver Surfer Ghost Rider Go lehet a leggyakrabban visszatérő tétel, de jómagam a The Mash and The Fury minimális eszközökből, végtelen precízitással felépített, megtisztító fájdalmára esküszöm.

27. Spock’s Beard - X

Tavalyi toplistámon a Neal Morse alapította Transatlantic lemezét méltattam nagy szavakkal, idén Morse első zenekarán, az általa azóta otthagyott Spock’s Bearden van a sor. A zenekar az X felvételének költségeit egy jó előre meghirdetett limitált verzió előrendeléseiből fedezte - cserébe a Their Names Escape Me című (egyébként nagyszerű) dalba belefoglalták az előrendelők neveit.

Szerencsére az adakozók jól tették, hogy megszavazták a bizalmat: bár a lemez helyenként túlírt és egy-két dalt rövidebbre kellett volna húzni, összességében az X egy kiváló progrock album - és semmi más. Meglepetést nem okoz, a műfaj minden kötelező körét lefutja, de ezt olyan tiszteletteljesen és hibátlanul teszi, hogy ez a konformizmus válik legszimpatikusabb előnyévé.

A Spock’s Beard nem ezzel a lemezzel írja be nevét a rocktörténetbe, de ha valakinek erős billentyűszólamokra, kiválóan összerakott dalokra, és egy megbízható, jó, dallamos progrock korongra van szüksége, rosszul nem fog járni.

26. Poets of the Fall - Twilight Theater

Nem sok olyan aktív mainstream rock zenekar van, mely akár csak megközelíti a Poets of the Fall színvonalát. A finn banda első három lemezén minden egyes dal lenyűgöző zsenialitásukról árulkodik, legyen szó akár a Signs of Life slágergyűjteményétől, a Revolution Roulette a progresszív témák felé nyitó merészebb keménységéről, vagy az életmű eddigi csúcspontjának tekinthető, az elmúlt évtized legfontosabb lemezei közé sorolható Carnival of Rustról.

Sajnos már ideje volt egy csalódást jelentő korongot is kiadnia a zenekarnak, ez pedig tavaly jött a Twilight Theater képében. Tévedés ne essék: a trió nagyrészt most is gondosan összerakott rockdalokat és balladákat tett le az asztalra, a bridge-ek ismét katartikusak, és Marko Saaresto hangja továbbra is egyszerűen őrület. Azok a hajlítások, azok a vibratok: nem igazán létezik még egy ilyen tehetséges, ilyen kifejezőerővel rendelkező (élő) rockénekes.

A gond csak az, hogy a Poets of the Fall esetében egy-két gyengébb dal (War, You’re Still Here) is elég a csalódáshoz, főleg, ha ilyen lagymatag, szerencsétlen masterelés társul hozzájuk. Újrakeverve ez a lemez is a toplista első felét ostromolhatná, addigis marad egy kiváló, erős, de a zseniális kategóriától ezúttal elmaradó darab.

Kedvenc(ek): Mint az eddigi lemezeken, itt is szinte az összes dalt felsorolhatnám, de talán mégis kiemelkedőnek tekinthető a Dreaming Wide Awake és a Smoke and Mirrors brutális, magával ragadó lendülete (talán itt sajnálom a legjobban az erőtlen mastert: ebből a két dalból csak egy kis keménység hiányzott, hogy az év legjobbjai közé kerüljenek) és Marko ezeken bemutatott bravúrjai - csak a “There was no harmony there...” sor technikájáról és az átadott érzelmekről is egész bekezdéseket írhatnának.

25. UNKLE - Where Did the Night Fall

Érdekes, hogy az UNKLE úgy tudta újrafeltalálni magát, hogy nem igazán okozott meglepetést. A Where Did the Night Fall az End Titles... hangulatvilágát vegyíti a War Stories dalainak stílusával, az eredmény pedig egyszerre a két lemez ismétlése és egy izglmas új irány James Lavelle formációjának.

Az elektronikán innen, az alternatív rockon túl, a megszokott színvonalon brillírozó vokalistákkal építenek várat, főként melankóliából - bár ezúttal reménysugarak is beszűrődnek a dalokba, melyek az első két lemez óta nem voltak sem ennyire jók, sem ennyire mások. És én mindkettőért nagyon hálás vagyok.

Kedvenc(ek): Muszáj megemlíteni a The Answer a giccs és a katarzis között ingázó feelgood szépségét, már csak a John Hillcoat és Ray Winstone közreműködésével készült zavarbaejtő videója miatt is, de az igazi favorit a Falling Stars, melyen Gavin Clark hangja eggyé válik a fejedben hallott zajjal, és a melankólia találkozik az őrülettel, kiutat pedig csak a belenyugvás és a dal jelent, melyet muszáj újra és újra végighallgatnod.

24. Kylesa - Spiral Shadow

Az új Kylesa lemezt nem érdemes hosszasan tárgyalni. A két dob által lefektetett ritmusszőnyeg felett válaszolgató női-férfi vokálok egy olyan egységes és érett hangzást alapoznak meg, melynek eredménye az év legkorrektebb metál/stoner/pszichedelikus/rock albuma, semmivel sem több. De miért is kéne, hogy az legyen?

23. Wild Nothing - Gemini

Azt hiszem, mértéktelen szerénységre vall Jack Tatum részéről, hogy “semmiségnek” nevezte el egyszemélyes indie projektjét, hiszen a Wild Nothing bizsergetően sok mindent ad. Nem kezd hivalkodóan: a lassú fade-in is sugallja, hogy hiába debütlemezt hallunk, ez a zene csak folytatás, kézzel fogható előzményekkel - már amennyiben az 80s és a korai 90s dream-pop dalok legjobbjai elférnek a kezünkben.

A Gemini legnagyobb hibája is itt keresendő, az igazi egyediség hiányában, de mindez egyszerű szőrszálhasogatásnak hat, hisz amit vállal, azt olyan gyönyörűen, olyan mélyre hatóan és annyira könnyedén teljesíti, hogy nem lehet nem mosolyogva tapsolni annak a tiszteletteljes örömzenének hallatán, amit a vaskos reverbek, primitív szintitémák és a belőlük építkező gyönyörű dallamok teremtenek.

Kedvenc(ek): Nem biztos, hogy a legjobb, de a legmeghatározóbb egyértelműen a nyitó Live in Dreams, mely hibátlan érzékkel foglalja össze az album ars poeticáját: magával ragad, lenyűgöz és megnyit, nem csak az utána következő daloknak, de azoknak az ösztönös szintű érzelmeknek is, melyek a lemez hallgatása közben/miatt söpörnek végig rajtad.

22. Deerhunter - Halcyon Digest

Már a nyitó Earthquake fordított samplejeit hallva nyílvánvaló, hogy a Halcyon Digest nem rakja magát a hallgató alá. A Deerhunter lemeze nem akar sem kompromisszumokat kötni, sem korlátokat áttörni, nincs magasztos célja - egyszerűen csak van: érzelmek és dallamok gyűjteménye, egy tehetséges zenekar tablója öregedésről, veszteségről, általános gondokról és gondtalanságról, melyet megérteni ugyan lehetséges, de inkább átérezni és átélni érdemes.

Hangszerelése egyszerű, mégis tobzódik az ötletekben, a sávok nem tolakodnak, megférnek a helyükön, ahogy gondosan kimunkált vokáljai és az aprólékosan felépített dalszerkezetek is képesek úgy ámítani, hogy ne tűnjenek hívalkodónak. Az igazán megkapó nem az, amit elér, hanem ahogyan sikerül neki: játszi könnyedséggel.

Kedvenc(ek): Kezdetben a naiv egyszerűség találkozása a grandiozitással a Helicopterben volt az, mely magával ragadott, de mára én is az album központi darabjának tekinthető Desire Linest hallgattam a legtöbbet. A nagyszerű slágernek induló nóta (tegye fel a kezét, aki kibírja, hogy ne oo-ózzon a refrén összes sora után) valójában az utolsó énekhang után kezdődik csak el igazán, mikor a játékidőt közel megduplázó gitárok kimért építkezése jó egy perces katarzisélménybe, a dal pedig igazi zenei eseménybe torkollik.

21. MGMT - Congratulations

Nehéz elhinni, hogy a Congratulations szerzői ugyanazok a srácok, akik a koncerteken jó esetben néha félrepengetnek, rossz esetben a szintetizátor billentyűit sem találják el a testükben lévő különféle szerektől. Bár az Oracular Spectacular egészét átható, a tudatmódosult állapotra utaló pszichedelika itt is feltűnik, a páros második lemeze mégis mérnöki pontossággal felépített, megdöbbentő érettséggel összerakott darab.

A hatvanas-hetvenes évek kísérleti progresszív-pszichedelikus rock-pop fúzióját idéző hangzásvilág (mintha a Talking Heads és a The Mamas & The Papas közös produkcióját hallgatnánk), a verze-refrén szintű “popsablon 101” szerkezeteket sok helyen maguk mögött hagyó (máshol pedig csúcsra járató) struktúrák érthetően csalódást okoztak az MGMT-t csak a Time to Pretend miatt számon tartó rádióhallgatóknak, de aki érti és érzi, hogy mit jelent és közvetít ez a józan gondolkodást és időbeli korlátokat egyaránt maga mögött hagyó zene, az fantasztikus pillanatokkal lehet gazdagabb.

Kedvenc(ek): Természetesen a Siberian Breaks, mely iskolapéldája a zenekar önfejűségének és zsenialitásának. A srácok megírtak öt-hat fantasztikus számot, majd egy nagy “kapjátok be mind!” kíséretében inkább egybegyúrva vették fel őket, és ennél jobban nem is dönthettek volna: az eredmény túllép alkotóelemein, és a 12 perces dal egyszerre lesz egy rég elmúlt, dicsőséges zenei korszak tiszteletteljes összefoglalása és az MGMT saját hangzásának kiteljesedése.

Címkék

pop rock eels prog metal trentemoller hallgatnivalo hallgatnivaló psychedelic progressive beach house unkle mgmt poets of the fall albumkritika deerhunter kylesa wild nothing spocks beard top 2010 top zene daesu

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr284539203

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_1068 2011.01.18. 21:13:16

Remélem, az Arcade Fire legújabb korongja ott lesz valahol az élbolyban. Hétről hétre egyre jobban szerelmesedem bele. :)

Ismeretlen_9654 2011.01.18. 21:18:52

elkezdtem olvasni és hallgatni a lemaradásokat. vállalhatóak a zenék, még ha én 30 lemezt nem is tudnék összeállítani. még mindig azon filózom, hogy top 10-et vagy 20-at állítsak-e össze, illetve dalos legyen vagy albumos, vagy albumos/mixalbumos/filmzenés.

Ismeretlen_129996 2011.01.18. 21:20:44

ha már kylesa: szerintem se a korábbi lemezek, se a tavalyi album nem ér a static tensions közelébe sem. csúnyán elkapkodták, bár még mindig jobban jártak, mint a torche...

Ismeretlen_169693 2011.01.18. 21:23:06

Ha ezen a blogon zenei téren olvasgatok, mindig csak kapkodom a fejem, az én ízlésem ugyanis elég populáris. Innen is csak a Poets of the Fall ismerős, de ez az album kimaradt nálam. Ákosra és hasonlókra nem számítok, de talán a Hurts még befuthat; szerintem nagy reménycsillaga volt a tavalyi évnek. (Meg a La Roux is, bár az talán még 2009 volt.)

Ismeretlen_129996 2011.01.18. 21:28:39

én azt remélem, hogy a james blake ep-k meg lesznek említve. :)

Ismeretlen_62806 2011.01.18. 21:42:08

5: mint a bevezetőben írtam, az EP-ket diszkvalifikáltam, de igen, a James Blake EP-k is emiatt kerültek ki. :)

Ismeretlen_62806 2011.01.18. 21:43:48

4: sokakkal ellentétben én Ákost, mint zenészt nagyon szeretem (emberként már kevésbé..), de a tavalyi lemezt még nem hallgattam meg, elsősorban azért, mert elég rosszakat hallottam róla.

Ismeretlen_169693 2011.01.18. 21:49:22

7 : Ennek kimondottan örülök. :) (Az, hogy emberként ki hogy vélekedik róla, lényegtelen, lévén egy zenészről van szó, meg aztán én, mivel az ő munkáin nőttem fel, finoman szólva elfogult vagyok.) Az albumról én csak jókat tudok mondani, az alábbi linken, ha van kedved, el is tudod olvasni a véleményem, szerintem profi anyag lett, szokatlanul eklektikus, és még a merészebb vállalkozások (rnb, hip-hop elemek, indusztriális témák) is magabiztos. http://href.hu/x/di49

Ismeretlen_1068 2011.01.18. 21:55:38

Ákos régebben talán egy kicsit hangosabban politizált a kelleténél, mostanra viszont már benőtt a feje lágya - cserébe viszont felejthetőbb dalokat ír. Szerintem.

Ismeretlen_169693 2011.01.18. 22:07:31

9 : Annyiban egyetértek, hogy a legerőteljesebb albumát (Új törvény) éppen azokban az időkben készítette, amikor ezek a nagy port kavart dolgok történtek (választások, Terror Háza, stb, stb), de én '93-tól mostanáig ugyanolyan szívesen veszem elő bármelyik lemezét. Aztán ez a politizálás téma is érdekes, neki a mai napig felemlegetik, hogy ott ült a színpadon Viktorék mögött, de olyan neveket, mint Reviczky, Keresztes, Dörner, Gálvölgyi, Farkasházy és a többiek, nem sűrűn emlegetnek az emberek. De ez már abszolút nem az Aeon Flux profiljába ütköző dolog, csak felhoztam. :)

Ismeretlen_1068 2011.01.18. 22:09:48

10: Pedig Dörnert is szeretik elővenni, főleg ha ő is előveszi a hangját. :) Na de ez már tényleg off.

Ismeretlen_9654 2011.01.18. 22:19:59

trentemoller albuma tavaly megjelenéskor nagyon tetszett, elég sokat hallgattam. aztán valahogy gyorsan megkopott a fénye, de néhány húzós track tényleg szerepel rajta. a silver surfer nekem is az egyik kedvencem az albumról, még egy csak egy tökéletes chemical bros. nyúlásnak is tűnik.

Ismeretlen_141758 2011.01.19. 13:04:39

Én Plan B lemezét is szívesen viszontlátnám a Top 20-ban... :-)

sidek · http://sidek.blogspot.com 2011.01.19. 16:55:47

aeon_flux: Amint megláttam a listádat, rögtön az Arcade Fire új lemezét kezdtem lázasan keresgetni benne! :) Én is nemrég kezdtem beleszerelmesedni, de az én listámba sajna még nem kerülhetett bele, mert a listámat még azelőtt tettem közzé, hogy megismertem volna a Suburbs-t.

Ismeretlen_1068 2011.01.19. 16:58:24

Ez tök jó, csak az a bibi, hogy ez nem az én listám. :)

sidek · http://sidek.blogspot.com 2011.01.20. 19:30:01

Ááá, de égés! Ezt jól benéztem. :/ Még mindig nem szoktam meg, hogy az oldaladon nem csak a Te post-jaid vannak. :)

Ismeretlen_62806 2011.01.30. 14:50:09

jön a folytatás, csak meggyűlt a bajom néhány hivatalos dokumentummal, amiket a hónap elsejéig kell leadnom, úgyhogy jövő héten várható a második rész.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása