2010 folyamán több új albumot hallgattam meg, mint bármelyik ezt megelőző évben, ennek megfelelően az évvégi (illetve év eleji) toplistám is minden eddiginél vaskosabbra sikerült. 30(+3) lemezt válogattam ki műfaji megkötések nélkül (bár a filmzenéket és az EP-ket nem vettem figyelembe, így maradt ki Trent Reznor mindkét lemeze és a Daft Punk is), és hősies küzdelem árán még rangsorolni is sikerült őket - bár ez utóbbi elég képlékeny, úgyhogy a számokat tessék zárójelben kezelni. A listát január hátralévő részében, három darabban fogom közzétenni, jöjjön az első tizes:

30. Eels - End Times + Tomorrow Morning

Mark Oliver Everett idén két nagylemezzel is megajándékozta az Eels rajongókat, és bár hangulatukban a lehető legszélsőségesebben különböznek, mégis nehéz lenne szétválasztani az LP-ket: az End Times a lehető legmélyebb érzelmi árok elérése, a szakítás utáni csalódás és teljes kétségbeesés krónikája; míg a Tomorrow Morning a következő lépés, az újrakezdés lehetősége és reménye.

Mr. E már-már karikaturisztikusan szélsőséges hangulatú dalszövegeket halmoz az egyes lemezeken, aminek köszönhetően sablonmentes gondolatokat nem, csak atmoszférát képes közvetíteni. Szerencsére zenei ötlettára nehezen apad, a dalok jók, együtt hallgatva pedig a két album kioltja egymás egyhangúságát.

2010 folyamán több új albumot hallgattam meg, mint bármelyik ezt megelőző évben, ennek megfelelően az évvégi (illetve év eleji) toplistám is minden eddiginél vaskosabbra sikerült. 30(+3) lemezt válogattam ki műfaji megkötések nélkül (bár a filmzenéket és az EP-ket nem vettem figyelembe, így maradt ki Trent Reznor mindkét lemeze és a Daft Punk is), és hősies küzdelem árán még rangsorolni is sikerült őket - bár ez utóbbi elég képlékeny, úgyhogy a számokat tessék zárójelben kezelni. A listát január hátralévő részében, három darabban fogom közzétenni, jöjjön az első tizes:

30. Eels - End Times + Tomorrow Morning

Mark Oliver Everett idén két nagylemezzel is megajándékozta az Eels rajongókat, és bár hangulatukban a lehető legszélsőségesebben különböznek, mégis nehéz lenne szétválasztani az LP-ket: az End Times a lehető legmélyebb érzelmi árok elérése, a szakítás utáni csalódás és teljes kétségbeesés krónikája; míg a Tomorrow Morning a következő lépés, az újrakezdés lehetősége és reménye.

Mr. E már-már karikaturisztikusan szélsőséges hangulatú dalszövegeket halmoz az egyes lemezeken, aminek köszönhetően sablonmentes gondolatokat nem, csak atmoszférát képes közvetíteni. Szerencsére zenei ötlettára nehezen apad, a dalok jók, együtt hallgatva pedig a két album kioltja egymás egyhangúságát.

29. Beach House - Teen Dream

A Beach House harmadik nagylemezének címe tökéletesen leírja, amit a duótól kapunk: kényelmes, soha nem sietős ritmusaik és simogató billentyűszólamaik a fiatalkor álmainak reményteliségét, idealizmusát, könnyedségét hordozzák magukban, és szerencsére ez az egység csak ritkán fordul önismétlésbe.

Victoria Legrand hangja zenei, műfaji és nemi korlátokat maga mögött hagyva zeng a hetvenes évek prog lemezeit és az azt követő évtized popslágereit egyaránt idéző dallamok között, és nem csak a teret, de a szívünket is maradéktalanul kitölti - bár az élmény amilyen intenzív, épp olyan gyorsan tova is száll. A Teen Dream nem váltja meg a világot, csak egy kicsit szebbé varázsolja. És ez sokszor épp elég.

Kedvenc(ek): A Norway, mert lendülete, sodrása már az első pillanatoktól magával ragad, és ahogy azok a pofátlanul egyszerű, mégis tagadhatatlanul őszinte vokálok a füledbe másznak, nincs más választásod, mint átadni magad az élménynek. És amikor az első refrénben mindez összetalálkozik Legrand földöntúli hangjával, nos arra már nincsenek szavaim.

28. Trentemøller - Into the Great Wide Yonder

A dán Trentemøller második nagylemezén a Depeche Mode találkozik a minimállal, az eredmény pedig a testet öltött sötétség. Az album legnagyobb erénye, hogy nem próbál a barátod lenni. Megy a saját feje után, hibátlanul építkező szólamai nem neked, hanem egymásnak felelgetnek, és ez a rideg távolságtartás az, mely végül a lelked legmélyebb bugyraiba ránt magával.

Hibát csak akkor vét, mikor megszegi ezeket a szabályokat, és közeledni próbál: az éterinek szánt, de helyenként egyszerűen langyos vokálok időnként szétverik a gondosan megkomponált egységet; de abban a felében, mikor működik, fojtogatóan erős.

Kedvenc(ek): Türelmetlen füleknek a Silver Surfer Ghost Rider Go lehet a leggyakrabban visszatérő tétel, de jómagam a The Mash and The Fury minimális eszközökből, végtelen precízitással felépített, megtisztító fájdalmára esküszöm.

27. Spock’s Beard - X

Tavalyi toplistámon a Neal Morse alapította Transatlantic lemezét méltattam nagy szavakkal, idén Morse első zenekarán, az általa azóta otthagyott Spock’s Bearden van a sor. A zenekar az X felvételének költségeit egy jó előre meghirdetett limitált verzió előrendeléseiből fedezte - cserébe a Their Names Escape Me című (egyébként nagyszerű) dalba belefoglalták az előrendelők neveit.

Szerencsére az adakozók jól tették, hogy megszavazták a bizalmat: bár a lemez helyenként túlírt és egy-két dalt rövidebbre kellett volna húzni, összességében az X egy kiváló progrock album - és semmi más. Meglepetést nem okoz, a műfaj minden kötelező körét lefutja, de ezt olyan tiszteletteljesen és hibátlanul teszi, hogy ez a konformizmus válik legszimpatikusabb előnyévé.

A Spock’s Beard nem ezzel a lemezzel írja be nevét a rocktörténetbe, de ha valakinek erős billentyűszólamokra, kiválóan összerakott dalokra, és egy megbízható, jó, dallamos progrock korongra van szüksége, rosszul nem fog járni.

26. Poets of the Fall - Twilight Theater

Nem sok olyan aktív mainstream rock zenekar van, mely akár csak megközelíti a Poets of the Fall színvonalát. A finn banda első három lemezén minden egyes dal lenyűgöző zsenialitásukról árulkodik, legyen szó akár a Signs of Life slágergyűjteményétől, a Revolution Roulette a progresszív témák felé nyitó merészebb keménységéről, vagy az életmű eddigi csúcspontjának tekinthető, az elmúlt évtized legfontosabb lemezei közé sorolható Carnival of Rustról.

Sajnos már ideje volt egy csalódást jelentő korongot is kiadnia a zenekarnak, ez pedig tavaly jött a Twilight Theater képében. Tévedés ne essék: a trió nagyrészt most is gondosan összerakott rockdalokat és balladákat tett le az asztalra, a bridge-ek ismét katartikusak, és Marko Saaresto hangja továbbra is egyszerűen őrület. Azok a hajlítások, azok a vibratok: nem igazán létezik még egy ilyen tehetséges, ilyen kifejezőerővel rendelkező (élő) rockénekes.

A gond csak az, hogy a Poets of the Fall esetében egy-két gyengébb dal (War, You’re Still Here) is elég a csalódáshoz, főleg, ha ilyen lagymatag, szerencsétlen masterelés társul hozzájuk. Újrakeverve ez a lemez is a toplista első felét ostromolhatná, addigis marad egy kiváló, erős, de a zseniális kategóriától ezúttal elmaradó darab.

Kedvenc(ek): Mint az eddigi lemezeken, itt is szinte az összes dalt felsorolhatnám, de talán mégis kiemelkedőnek tekinthető a Dreaming Wide Awake és a Smoke and Mirrors brutális, magával ragadó lendülete (talán itt sajnálom a legjobban az erőtlen mastert: ebből a két dalból csak egy kis keménység hiányzott, hogy az év legjobbjai közé kerüljenek) és Marko ezeken bemutatott bravúrjai - csak a “There was no harmony there...” sor technikájáról és az átadott érzelmekről is egész bekezdéseket írhatnának.

25. UNKLE - Where Did the Night Fall

Érdekes, hogy az UNKLE úgy tudta újrafeltalálni magát, hogy nem igazán okozott meglepetést. A Where Did the Night Fall az End Titles... hangulatvilágát vegyíti a War Stories dalainak stílusával, az eredmény pedig egyszerre a két lemez ismétlése és egy izglmas új irány James Lavelle formációjának.

Az elektronikán innen, az alternatív rockon túl, a megszokott színvonalon brillírozó vokalistákkal építenek várat, főként melankóliából - bár ezúttal reménysugarak is beszűrődnek a dalokba, melyek az első két lemez óta nem voltak sem ennyire jók, sem ennyire mások. És én mindkettőért nagyon hálás vagyok.

Kedvenc(ek): Muszáj megemlíteni a The Answer a giccs és a katarzis között ingázó feelgood szépségét, már csak a John Hillcoat és Ray Winstone közreműködésével készült zavarbaejtő videója miatt is, de az igazi favorit a Falling Stars, melyen Gavin Clark hangja eggyé válik a fejedben hallott zajjal, és a melankólia találkozik az őrülettel, kiutat pedig csak a belenyugvás és a dal jelent, melyet muszáj újra és újra végighallgatnod.

24. Kylesa - Spiral Shadow

Az új Kylesa lemezt nem érdemes hosszasan tárgyalni. A két dob által lefektetett ritmusszőnyeg felett válaszolgató női-férfi vokálok egy olyan egységes és érett hangzást alapoznak meg, melynek eredménye az év legkorrektebb metál/stoner/pszichedelikus/rock albuma, semmivel sem több. De miért is kéne, hogy az legyen?

23. Wild Nothing - Gemini

Azt hiszem, mértéktelen szerénységre vall Jack Tatum részéről, hogy “semmiségnek” nevezte el egyszemélyes indie projektjét, hiszen a Wild Nothing bizsergetően sok mindent ad. Nem kezd hivalkodóan: a lassú fade-in is sugallja, hogy hiába debütlemezt hallunk, ez a zene csak folytatás, kézzel fogható előzményekkel - már amennyiben az 80s és a korai 90s dream-pop dalok legjobbjai elférnek a kezünkben.

A Gemini legnagyobb hibája is itt keresendő, az igazi egyediség hiányában, de mindez egyszerű szőrszálhasogatásnak hat, hisz amit vállal, azt olyan gyönyörűen, olyan mélyre hatóan és annyira könnyedén teljesíti, hogy nem lehet nem mosolyogva tapsolni annak a tiszteletteljes örömzenének hallatán, amit a vaskos reverbek, primitív szintitémák és a belőlük építkező gyönyörű dallamok teremtenek.

Kedvenc(ek): Nem biztos, hogy a legjobb, de a legmeghatározóbb egyértelműen a nyitó Live in Dreams, mely hibátlan érzékkel foglalja össze az album ars poeticáját: magával ragad, lenyűgöz és megnyit, nem csak az utána következő daloknak, de azoknak az ösztönös szintű érzelmeknek is, melyek a lemez hallgatása közben/miatt söpörnek végig rajtad.

22. Deerhunter - Halcyon Digest

Már a nyitó Earthquake fordított samplejeit hallva nyílvánvaló, hogy a Halcyon Digest nem rakja magát a hallgató alá. A Deerhunter lemeze nem akar sem kompromisszumokat kötni, sem korlátokat áttörni, nincs magasztos célja - egyszerűen csak van: érzelmek és dallamok gyűjteménye, egy tehetséges zenekar tablója öregedésről, veszteségről, általános gondokról és gondtalanságról, melyet megérteni ugyan lehetséges, de inkább átérezni és átélni érdemes.

Hangszerelése egyszerű, mégis tobzódik az ötletekben, a sávok nem tolakodnak, megférnek a helyükön, ahogy gondosan kimunkált vokáljai és az aprólékosan felépített dalszerkezetek is képesek úgy ámítani, hogy ne tűnjenek hívalkodónak. Az igazán megkapó nem az, amit elér, hanem ahogyan sikerül neki: játszi könnyedséggel.

Kedvenc(ek): Kezdetben a naiv egyszerűség találkozása a grandiozitással a Helicopterben volt az, mely magával ragadott, de mára én is az album központi darabjának tekinthető Desire Linest hallgattam a legtöbbet. A nagyszerű slágernek induló nóta (tegye fel a kezét, aki kibírja, hogy ne oo-ózzon a refrén összes sora után) valójában az utolsó énekhang után kezdődik csak el igazán, mikor a játékidőt közel megduplázó gitárok kimért építkezése jó egy perces katarzisélménybe, a dal pedig igazi zenei eseménybe torkollik.

21. MGMT - Congratulations

Nehéz elhinni, hogy a Congratulations szerzői ugyanazok a srácok, akik a koncerteken jó esetben néha félrepengetnek, rossz esetben a szintetizátor billentyűit sem találják el a testükben lévő különféle szerektől. Bár az Oracular Spectacular egészét átható, a tudatmódosult állapotra utaló pszichedelika itt is feltűnik, a páros második lemeze mégis mérnöki pontossággal felépített, megdöbbentő érettséggel összerakott darab.

A hatvanas-hetvenes évek kísérleti progresszív-pszichedelikus rock-pop fúzióját idéző hangzásvilág (mintha a Talking Heads és a The Mamas & The Papas közös produkcióját hallgatnánk), a verze-refrén szintű “popsablon 101” szerkezeteket sok helyen maguk mögött hagyó (máshol pedig csúcsra járató) struktúrák érthetően csalódást okoztak az MGMT-t csak a Time to Pretend miatt számon tartó rádióhallgatóknak, de aki érti és érzi, hogy mit jelent és közvetít ez a józan gondolkodást és időbeli korlátokat egyaránt maga mögött hagyó zene, az fantasztikus pillanatokkal lehet gazdagabb.

Kedvenc(ek): Természetesen a Siberian Breaks, mely iskolapéldája a zenekar önfejűségének és zsenialitásának. A srácok megírtak öt-hat fantasztikus számot, majd egy nagy “kapjátok be mind!” kíséretében inkább egybegyúrva vették fel őket, és ennél jobban nem is dönthettek volna: az eredmény túllép alkotóelemein, és a 12 perces dal egyszerre lesz egy rég elmúlt, dicsőséges zenei korszak tiszteletteljes összefoglalása és az MGMT saját hangzásának kiteljesedése.