Derceto remek írásával az idén elhunyt rendezőzseni, Satoshi Kon előtt tisztelgünk, no meg témája miatt megágyazunk az ünnepeknek is. Boldog karácsonyt!
Sokan azt mondják, csodák nincsenek, csak véletlenek. De ha véletlenek egész sorozata esik meg két nap alatt, méghozzá karácsony két napján, akkor talán mégiscsak valamiféle csodáról beszélhetünk. Három hajléktalan a karácsonyi guberálás közben egy elhagyott csecsemőt talál a szemét között. Elhatározzák, hogy a rendőrség helyett egyenesen a szülőkhöz viszik vissza a gyermeket, hiszen tudják, milyen az utcán élni, és nem akarják, hogy Kiyoko, a baba is oda kerüljön. Ezzel kezdetét veszi egy kalandos és fordulatos utazás Tokió városában, amely során feltárul szokatlan hőseink múltja és életük is örökre megváltozik. Derceto remek írásával az idén elhunyt rendezőzseni, Satoshi Kon előtt tisztelgünk, no meg témája miatt megágyazunk az ünnepeknek is. Boldog karácsonyt! Sokan azt mondják, csodák nincsenek, csak véletlenek. De ha véletlenek egész sorozata esik meg két nap alatt, méghozzá karácsony két napján, akkor talán mégiscsak valamiféle csodáról beszélhetünk. Három hajléktalan a karácsonyi guberálás közben egy elhagyott csecsemőt talál a szemét között. Elhatározzák, hogy a rendőrség helyett egyenesen a szülőkhöz viszik vissza a gyermeket, hiszen tudják, milyen az utcán élni, és nem akarják, hogy Kiyoko, a baba is oda kerüljön. Ezzel kezdetét veszi egy kalandos és fordulatos utazás Tokió városában, amely során feltárul szokatlan hőseink múltja és életük is örökre megváltozik. Valljuk be, a főszereplők – első hallásra – nem éppen olyanok, akikkel a néző könnyedén szimpatizálna. Gin alkoholista, Hana meleg transzvesztita, Miyuki pedig egy nagyszájú szökött tinédzser. A zord külső mögött azonban három szenzációs karakter rejtőzik, akik „nincs mit vesztenem” alapon hihetetlen dolgokat visznek véghez. Még a néző szívét is meghódítják. Régen a népmeséket a felnőttek találták ki saját szórakoztatásukra. No, nem a királyfis-tündéres mesékre gondolok, hanem inkább a humoros, nem ritkán pajzán történetekre, melyekhez a mesélők saját életükből, közvetlen környezetükből merítettek ihletet. Kon Satoshi filmje is valami hasonló. Egy modern mese felnőtteknek, amely a nagyvárosban játszódik, tele meseszerű fordulatokkal, mégis mindvégig a valóság, a hihetőség határán belül marad. Humoros jelenetekből sincs hiány (a Tokiói keresztapák talán a legviccesebb anime mozifilm, amit láttam), ugyanakkor a hajléktalanok nem éppen vidám mindennapjainak bemutatása néha sokkolóan realisztikus. Kon Satoshi harmadik alkotása még az anime műfajának igencsak tág határaihoz képest is különleges. Csak azokat nem fogja igazán meglepni, akik látták az író-rendező első két moziját: a Perfect Blue című animációs pszicho-thriller mai napig egyedülálló a maga műfajában, a Millennium Actress pedig a Mementó óta a legeredetibb, legfurfangosabb módon elmesélt történet, amely egyben egy különleges élet krónikája. Mindkét film a szokatlan koncepció mellett a bravúros rendezési stílusnak is köszönheti a megkülönböztetett figyelmet. (Sokak szerint Kon életműjére a Paprika című film tette fel a koronát, melyben álmok keverednek a valósággal, mindez elképesztő vizuális és narrativ körettel megtámogatva. Ötödik egész estés filmjének befejezését már nem érhette meg - a rendező idén nyáron, mindössze 47 évesen elhunyt. - AE) Bár a Tokiói keresztapákban Kon inkább írói tudását csillogtatja, egyes részeiből még élőszereplős filmeket dirigáló kollégái is tanulhatnának. Ha cinikus lennék, azt mondanám, Kon most először használta ki, hogy rajzolt szereplőkkel dolgozik. Ellentétben korábbi filmjeivel, itt a karakterek jellegzetesen rajzfilmes arcot kaptak, az eltúlzott gesztikulációk kihangsúlyozzák a szereplők érzelmeit, és fokozzák mind a komikus, mind a drámai hatást. Sikeresen. A film a valódi, emberi érzelmek egész tárházát vonultatja fel, olyan helyeken is, ahol a legkevésbé számítunk rá. Legyen szó haragról, szeretetről, elkeseredésről, örömről, megbánásról vagy félelemről, mind-mind a rajzfilm műfajától szokatlan intenzitással hatnak a nézőre. A film leginkább a véletlenekről szól. A véletlenekről, amelyek humoros, drámai, vagy éppen kínos, de mindenképpen sorsdöntő találkozásokhoz vezetnek. Sajnos ez egyben a film legnagyobb gyengéje is, mivel többszöri megnézés után sem a poénok, sem a fordulatok nem hatnak úgy, mint első alkalommal, sőt, kissé fárasztóvá is válnak. Ebből a szempontból mind a Perfect Blue, mind a Millennium Actress maradandóbb élményt nyújt. Persze azért nincs minden veszve, a Tokiói keresztpákban számos rejtett geg várja az éles szemű poénvadászokat. Az egyik ilyen felfedéséhez keressük meg azt a jelenetet, ahol Gint megtámadja néhány suhanc, majd koncentráljunk a háttérben kivilágított ablakokra (és jusson eszünkbe kedvenc verekedős játékunk)! Akárcsak a film, a zene is különleges. Konnak mint mindig, most is határozott elképzelése volt a zenei aláfestésről, és egyedi hangzást akart. Suzuki Keiichi pattogós muzsikája remekül illeszkedik a filmhez, bár inkább érdekes, mint fülbemászó. Beethoven Örömódáját japán reggae-változatban hallani páratlan élmény.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
