Vincenzo Natali filmjének talán az a legnagyobb talánya, hogy mit láthatott benne Joel Silver és a Warner Bros., mikor felvásárolták a jogait (nem kevés pénzért) és a nyár közepén bedobták a blockbusterek közé országos terjesztésre. Szórványosan szokványos jelenetei ellenére ugyanis ez a body horror nem a multiplexekbe való. Mondjuk, az arthouse közönségnek sem kell feltétlenül magához ölelnie a Frankenstein történetével egyidős passzust, amit ez a film is felmond - miszerint ne babrálj a természettel, mert úgy is te húzod a rövidebbet.

Vincenzo Natali filmjének talán az a legnagyobb talánya, hogy mit láthatott benne Joel Silver és a Warner Bros., mikor felvásárolták a jogait (nem kevés pénzért) és a nyár közepén bedobták a blockbusterek közé országos terjesztésre. Szórványosan szokványos jelenetei ellenére ugyanis ez a body horror nem a multiplexekbe való. Mondjuk, az arthouse közönségnek sem kell feltétlenül magához ölelnie a Frankenstein történetével egyidős passzust, amit ez a film is felmond - miszerint ne babrálj a természettel, mert úgy is te húzod a rövidebbet.

Ugyanakkor Natali filmjét mégis érdemes megkörnyékezni, mivel a teremtő és teremtmény kapcsolata eme produkcióban jóval hétköznapibb, földhöz ragadtabb, mint teátrális elemekben gazdag testvérei esetében (épp ezért legközelebbi kapcsolatban a Cronenberg féle THE FLY-hoz van). Most tekintsünk el az executive produceri minőségben jelenlévő Guillermo Del Toro szellemétől, azaz az elképesztően kreatív szörnyelemektől - a SPLICE ugyanis jóval nagyobb hangsúlyt fektet egy teljesen átlagos problémákkal szembesülő gyermek-szülő kapcsolatra, mint ezen látványelemek kiteljesedésére.

Talán emiatt a legkellemetlenebb azt látni, ahogy a különböző génekből mixelt Dren fokozatosan rátelepszik Adrien Brody és Sarah Polley életére, s ezzel együtt a náző elméjére is. A film utolsó harmadában elszabaduló monszter által rendezett népirtás ehhez képest felüdülés.