Tudjuk jól, hogy miért működött a NIGHTMARE-franchise: míg a legtöbb horrorikont ezerféleképpen ki lehetett játszani (ne menj Crystal Lake-be, főleg ne azon a bizonyos naptári napon; ne szexelj házasság előtt; ne buzeráld a kockát, stb.), addig Freddy elől egyszerűen nem lehetett elmenekülni, mert egyrészt nem is az általad elkövetett balhé miatt verte el rajtad a port, másrészt aludnia mindenkinek kell...

Adott hát egy már-már egyetemesnek mondható horrorforrás (és engedelmetekkel most eltekintenék a rendkívül hullámzó minőséget képviselő folytatásoktól), amely Ms. Langenkamp faforgácsízű játékát leszámítva egyedül csupán egyes trükkjeit tekintve avult el, és melynek hálás játszóterén, a jó öreg Álomvilágban bárki szabadon engedheti perverzióit és fantáziáját, már amennyiben rendelkezik ilyennel. Szóval ebből az alapanyagból remake címén azért művészet szargolyót gyúrni, Michael Bay horrorújrákra szakosodott produkciós irodájának viszont mégis sikerült a csoda: stúdió-támogatottság ide, figyelemreméltó költségvetés oda, ez a film azon feldolgozások sorát szaporítja, melyeknek semmi létjogosultságuk sincs az említendők palettáján.

Egy remake akkor jó, ha nem csupán technológiai szempontból aktualizálja az eredetit, hanem társadalmi-szociológiai megközelítésben is, netalántán az eredetivel nagy mértékben szakítva, akár más zsánerkellékekkel megközelítve azt. Na most, az új NIGHTMARE nem csupán a hozzáadott érték szállítását mulasztotta el (2010-ben a az MTV fénykorát idéző klipszerű szarakodás, a foncsorozott üvegen át való leskelődés, gyorsítások, lassítások és más olcsó reklámfilmes trükkök már nem elfogadhatók), de még az eredeti átemelt kulcsjeleneteit is sikerült egytől-egyig elbarmolnia. Mondok példát. Freddy késes ujjai megkísértik a fürdőző Nancy-t, mint valami vaginából kiemelkedő tinédzser-para: az eredetiben a két láb között megjelenő kéz, a fürdőszobaajtónál megjelenő anyuka mentőöv szerű kopogását kísérő alámerülés, az azt követő kivárás, majd Nancy villámgyors víz alá húzása a frászt hozta a népre, itt meg mire kettőt pislogtál, Nancy már a haját törölgette a fürdőszobatükör előtt...

Nem tudok olyan jelenetet mondani, melyben a paráztatás működne: Freddy mindig ott és akkor jeleneik meg, ahol gondolnád, ráadásul mintha sietne: a rendező (és valószínűleg a tarkójába fújtató producer) ugyanis eltökélten hajt a 90 perces játékidőre, hogy egy nap minél többször lehessen levetíteni ezt a filmet, mielőtt még híre megy (Amerikában működött). A rohamtempónak köszönhetően a szereplők egyik jelenettől a másikig trappolnak, így sem az álmokat megtámadó rém modus operandijának előkészítésére, sem annak aktiválására nem jut annyi játékidő, hogy akár egy kicsit is ráérezz a horrorra.

Az újításként elkönyvelt "mikroalvások", azaz az a húzás, hogy szignifikáns alváshiány esetén a szerencsétlen illető képes volt pillanatokra elaludni, ezzel összekeverni az álmot a valósággal és bármikor bárhová odavizionálni a csíkos pulcsis faszit, az egész Freddy-mítosz mozgatórugóját, a "Ne aludj el!" torokszorító agóniáját nyírta ki, mert innentől kezdve halál mindegy volt, hogy a delikvens most alszik vagy próbál ébren maradni.

Maga Freddy Krueger is alig győz fel- és eltűnni az egymást követő, rettenetesen összecsapott álomjelenetekben, hogy elberregjen egy-két fáradt szóviccet.

Apropó vicc: Jackie Earle Haley szerint ez az interpretáció komolyabbra veszi a figurát, és az tény, hogy a Mikroszkóp Színpadra való beszólásokon nem lesz, aki nevetne, de sajnos a komolyan vétel már a revízionált Freddy Krueger puszta megjelenésén elbukik, ugyanis a halszerű szopott gombócra fazonírozott rémséget igen nehéz komolyan venni.

Végül egy kérdés azokhoz, akik már látták ezt a csodát: a webkamerája előtt kipurcanó srác halálvideóját vajon ki töltötte fel a gyerek saját videoblogjára? :)