A mozgóképek modernizációja nem tesz jót a klasszikus hősöknek. Az általuk képviselt értékek ugyan örök érvényűek, de a kor és az a szellem, amely megszülte őket a digitális világban nem túl értékállók. Lehet, hogy Csuklyás Robin volt a demokrácia egyik északi előfutára (létezése máig nem bizonyított), akiről évszázadokon át regéltek és reméltek, de mára ez a vegyük-el-a-gazdagoktól-és-adjuk-a-szegényeknek képlet csupán banális mese érzetét kelti. Még szerencse, hogy Ridley Scott filmje nem erről szól.

A mozgóképek modernizációja nem tesz jót a klasszikus hősöknek. Az általuk képviselt értékek ugyan örök érvényűek, de a kor és az a szellem, amely megszülte őket a digitális világban nem túl értékállók. Lehet, hogy Csuklyás Robin volt a demokrácia egyik északi előfutára (létezése máig nem bizonyított), akiről évszázadokon át regéltek és reméltek, de mára ez a vegyük-el-a-gazdagoktól-és-adjuk-a-szegényeknek képlet csupán banális mese érzetét kelti. Még szerencse, hogy Ridley Scott filmje nem erről szól.

Mi több, egyenesen becsapottnak érezheti magát az, aki arra számít, hogy eme sokadik feldolgozásban is harisnyás férfiak nyilazzák ki a kövér nemes kezéből a pénzeszsákokat, hogy aztán borvirágos éneket szavalva szórják szét tartalmukat a mezítlábas rászorulók között. Szó sincs erről. Ugyanakkor az előzetesekben látható - legyünk túl gyorsan az analógián -, GLADIATOR-t idéző teátrális komolyság is messze áll ettől a filmtől.

Hálát is adok az égnek, hisz itt a nyár, a nézők pedig nem azért menekülnek be a moziba a meleg elől, hogy véresen komolyan vett figurák tolmácsolásában fedezzék fel gyerekkori héroszaik sötét oldalát (tudom, Nolanék szerint de), hanem cirkuszt és kenyeret akarnak, nem többet, nem kevesebbet. És eme címszereplőt nem a gyötrelmes bosszúvágy, nem is valami magasztos eszme, csupán egy becsületből elvállalt feladat hajtja, ami azért szegről-végről gyökereztethető egy gyermekkorban elszenvedett tragédiával.

Szóval Ridley Scott filmje megkereste és meg is találta az arany középutat az ultra-realista történelmi akció és a romantizált kalandfilmek között, és ezzel egy ismerősnek tűnő, de mégis egyedi hibridet hozott létre, amely remélhetőleg közönségét is megleli - de az biztos, hogy bennem partnerre lelt.

Elegáns hosszával, 8-10 remekül kidolgozott és kiváló érzékkel mozgatott figurájával a film egy olyan történetet mesél el, melynek ugyan semmi köze nincs a történelemhez, mégis elképzelhetőnek, mi több leképezhetőnek tűnik - nem utolsósorban az értő rendezésnek, a helyes motivációknak és az azokat tolmácsoló remek színészeknek köszönhetően.

Igen, Russell Crowe első blikkre talán túl öregnek tűnhet ehhez a figurához, hisz a nem csak időben, de térben is egyre gyarapodó színészt mostanság melák/mackó szerepekben szoktuk meg, ám az ozzie dugó az elmúlt évben szépen rendbe szedte magát, és eme teljesítményt még egy-két félmeztelen szcénában is bizonyítja. Színészi kvalitásaihoz nem fűződhet kétség, hisz Crowe egyike az utolsó klasszikus mozisztároknak, akik legalább annyira vonzzák a díjakat, mint a nézők elismerését. És üdvözlöm azt a last minit döntést is, hogy Sienna Millert Cate Blanchett személyében egy korban - és tehetségben - sokkal jobban hozzápasszoló Marionra cserélték.

Sokan kritizálták előzetesen a film enyhe korhatár-besorolását, ami ténylegesen azt jelenti, hogy a filmben nem fröcsög a vér és nem repkednek a testrészek sem, a gyakori csaták viszont kellően intenzívek - ahogy azt Scott-tól már igazán megszokhattuk -, ugyanakkor ez a fajta visszafogottság klasszikus ízt kölcsönöz a műnek, hisz Mel Gibson 15 éve bemutatott BRAVEHEART-ja előtt még nem dívott a véres valóságba mártott csataábrázolás. Emellett arra se számítson senki, hogy Robin akrobatamutatványok kíséretében bohóckodik az ellennel - izom feszül izomnak, vas a vasnak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Minden erénye ellenére a film sajnos nem perfekt. A forgatókönyv sorozatos átírása érezhetően megnyirbálta a narratívát, melyben itt-ott súlyos hiányosságok vagy éppenséggel oda nem illő többletek nyirbálják meg a cselekmény folytonosságát. Marion filmvégi hősködése legalább annyira fölösleges momentum, mint amennyire hiányos a kapcsolata a sherwoodi erdőben tanyázó elvadult ifjakkal (majd meglátjátok...); az a forgatókönyvírói fordulat, hogy a főbb szereplőknek mindig sikerül ott sertepertélniük a legfontosabb történelmi fordulópontoknál, pedig több mint izzadékony.

Ellenben ezek voltak azok az apró tüskék, melyeket simán feledtetett a filmből áradó erőteljes atmoszféra: a kaland, a kocsmahumor, a romantika és izzadt-sáros harcok adrenalinlöketének sajátos, de szórakoztató elegye. És hogy miért nem tettem említést a történetről? Senkitől sem akarom elvenni a felfedezés és rácsodálkozás örömét, amit eme film kínál, melyet remélhetőleg a jobb Hood-adaptációk között emlegetnek majd.