Hatalmas kiterjedésű űrhajók takarják el az eget a világ legnagyobb városai felett. Az örömteli pacsizás E.T.-vel azonban elmarad, ezek az idegenek rombolni jöttek hozzánk. Összehangolt támadásuk nem csak a metropoliszokat teszi a földdel egyenlővé, de a világ haderejének javát is kifekteti. Azzal viszont nem számoltak, hogy mindjárt itt van a Függetlenség Napja, a nap, amikor a lúzer pilóta leteszi a piát, az amerikai elnök beszédet mond, az emberiség pedig visszavág.

Mikor az idegen űrhajóból kitörő, mindent elsöprő ejakuláció pozdorjává aprítja a Fehér Házat, az minden kétséget kizáróan ikonikus mozimomentum. Az a jelenet sem sokkal kisebb horderejű, amelyben a bebipult Will Smith kioszt a csápos idegennek egy úgy nevezett harmadik típusú pofont. Spielberg barátságos univerzum-teóriája viszont nem itt fekszik ki először, hisz korábban a fényjátékkal kommunikáló helikoptert halálos lézersugárral köszöntötték az idegen. Ez már csak a végső döfés a CLOSE ENCOUNTERS OF THE THIRD KIND pacifista szívébe. A film harmadik kiemelkedő jelenetében az Amerikai Egyesült Államok elnökének buzdító beszédét és az ezt kísérő eufóriát köszönthetjük. E szónoklat az USA-ra oly jellemző demagóg felsőbbrendűség csodálatos példája: nem, az észak-amerikai nép nem kíván egyesült erővel visszavágni, isten ments! Inkább követendő példává, testamentummá, már-már istenséggé kívánnak magasztosulni.

Tudom, mindez félelmetes, de kár tagadni, hogy nagyon szórakoztató is egyben. Hisz ahogy ezt az önámító hőzöngést elhallgatja, és az öntudattól dagadozó mellkasokat elnézi, az ember gyermekének akaratlanul is mosolyra húzódik a szája. Jó lenne, ha azok is tudnának mosolyogni, akik vádló ujjukat arra a nem létező tömegpusztító fegyverek után kutakodó amerikai haderőre mutatják, amely magától értetődő természetességgel teszi rá a kezét egy ázsiai országra, illetve annak kőolajtól duzzadó ütőerére. Ez politika. Az INDEPENDENCE DAY pedig szórakozás, ám vannak, akik nem nagyon tudnak különbséget tenni e két dolog között.

Én azért megpróbálok disztingválni. Roland Emmerich filmjének igazi ereje amúgy sem eme melldöngető önimádatban rejlik, hanem a film destruktív képességeiben, melyek minden addig látott film hasonló kvalitásait felülmúlják. Bár a világméretű pusztulás bemutatása elmarad, de Washington, New York és Los Angeles precíz ízekre szedése - kiemelt tekintettel a fontosabb látnivalókra - pontos képet ad arról, hogy körülbelül mi történhetett a világ kevésbé fizetősképes felén. A Függetlenség napja idegeneit ugyanazok a nemesen egyszerű elvek vezérlik, mint Wells klasszikusa, a Világok harcában szerepelt rokonaikat: az emberiség teljes kipusztítása. Úgy tűnik, ezek nem láttak elég sci-fit, ugyanis fogalmuk sincs arról, kivel szórakoznak.

Az évtizedek óta közösen dolgozó Emmerich-Devlin párosban akkor ötlött fel elsőként az ID4 ötlete, mikor a STARGATE sajtótájékoztatóján az egyik újságíró Emmerichnek szegezte azt a kérdést, hogy hisz-e a földönkívüliekben. A rendező megrázta a fejét: "Ha betöltik az eget hatalmas csészealjaikkal, majd akkor hinni fogok bennük." És lőn. Mindez bekövetkezett, bár csak a filmvásznon, mégis életre szóló élmény lett belőle. Hisz az ID4-t lehet gyűlölni és szeretni, de azt az impozáns és intenzív pusztítást, amit a film trükk-specialistái a filmvászonra varázsolnak, figyelmen kívül hagyni nem lehet.

A film eme kulcsfontosságú jelenetsora annyira jól sikerült, hogy még azt a filmes alapszabályt is sikerült megdöntenie, hogy jó filmet nem lehet rossz forgatókönyvből forgatni. Az ID4-nak pedig tényleg csapnivaló a szkriptje. A tapasztalt néző több filmes hibát fedezhet fel benne, mint tizenöt másik popcorn-filmben együttvéve (a kommentekben nyugodtan ki is fejthetitek őket :), s ezeket most nem lehet elintézni egy vállrándítással, hisz a film váza is roskadozik a blődségtől. Buborék-dialógusok, kidolgozatlan jellemek, belpolitikailag túlontúl korrekt figurák alkalmazásával az ID4 nem lóg ki a trashfilmek elitosztagából, cselekményében és fordulataiban viszont még azokat is alulmúlja. A fél világ röhögött azon a terven, amit a tudós kolléga eszelt ki: meg kell fertőzni egy vírussal az idegenek anyahajóját! Ne b*ssz! Úgy tűnik, az egész univerzum Neumann-alapú számítógépekkel dolgozik, viszont a tűzfal és a vírusirtó kizárólag földi jelenség. Sebaj, Will Smith elvezetget egy sokcsápos, három méter magas lényre tervezett űrhajót, a műholdak hangosan robbannak az űrben, a mobiltelefonok pedig a mindent leárnyékoló gigantikus lócitromok ellenére is kifogástalanul működnek.

Igazándiból nem számít. Roland Emmerich nagyon is jól tudja, hogy mit művel: gyermekien naiv és öncélú filmje az ötvenes évek inváziós mozijaiból, a hetvenes évek katasztrófafilmjeiből és a nyolcvanas évek paranoiás tv-sorozataiból táplálkozik, s mindezt a kilencvenes évek panelfiguráival adja elő. Vigyázat, óriási fordulatokat fogok most lelőni: a kutya és a kisgyerekek életben marad, az elnök személyesen látja el E.T. baját, a nagydumás feka pilótából űrhajós lesz, a környezetvédő stréber és a karrierista szingli újra összejön, a korrupt államtitkárt kirúgják, a részeges vesztes pedig megdicsőül. A világ megmenekül, az idegeneket szarrá alázzuk, ráadásul a csatán nyerünk rengeteg újrahasznosítható fémhulladékot is. Igen, mint ahogy James Cameron, Roland Emmerich sem az a típusú rendező, aki úgy csinálna rendetlenséget a vásznon, hogy egy picit is érdekelné, hogy ki fog ezután rendet rakni. Filmje 145 percen át szórakoztat, egy másodperccel sem tovább, de a vége feliratig irigylésre méltó hatásfokkal.