Nem sokkal az előadás után fura dolog történt. A cimborámmal, aki becsatlakozott hozzám a filmre, épp elhagytuk az Allee-t, és miközben azt ecseteltem neki, hogy mennyivel jobban szeretem az olyan álomfantasyket, melyekben a főhős, miután felébredt, a valóságban is megtalálja az álomvilág szereplőinek megfelelőit (lásd OZ), egy mókás tartású, szélesen vigyorgó, excentrikus tökfödőt viselő fickó haladt el mellettünk, és istenuccse rám kacsintott, én pedig befogtam a szám és felnéztem az égre, hogy "oké, értem".

Lewis Caroll család-kompatibilis LSD-tripje teljesen magától értetődő eledel Tim Burton számára, aki egy hagyományos remake helyett egy szegről-végről folytatást gyártott a közismert kalandnak, melyben a 19 éves, gyerekkori emlékeit rég elfeledő Alice-t visszacitálják Csodaországba, mert annak lakói úgy hiszik, "Alice is the One", azaz ő fogja megmenteni a birodalmat a Vörös királynő totális diktatúrájától. ALice pedig sodródik az eseményekkel, kötelező szereplőkkel és tárgyakkal folytat futó interakciót, és mindeközben a forgatókönyvíró próbálja fenntartani annak törékeny álcáját, hogy az eseményekbe a címszereplőnek is van némi beleszólása.

Hiába szépíteném, ezért inkább kimondom: szépen megcsodáltam, de nem sikerült elmerülnöm Burton&Caroll világában. Számomra hiányzott az a mindent átjáró erő, amely összefogja, működteti Csodaországot, mondhatni megindokolja az egész világ létjogosultságát. Tudom, balga dolog törvényszerűséget keresni ebben az univerzumban, de számomra még a fantáziák birodalmában is elkél némi következetesség, hisz ha a történések teljesen esetlegesen követik egymást attól függően, hogy épp mi pattant ki az író/szerző/rendező fejéből, akkor annak a feszültség és az izgalom látja kárát.

Ettől függetlenül az ALICE 2010 határozottan élvezetes; Burton itt-ott szellemes és egy pillanatig sem félelmetes filmorgiát prezentált, melynek minden esetlegessége ellenére egy valamije nagyon egyben van, ez pediglen a látványvilág. Érdemes helyet foglalni az IMAX-ben vagy valamelyik 3D-s moziban, ugyanis Burton kétségkívül pazar fantáziavilágot alkotott, melyben leveli békák a felszolgálók, hintalovak a szúnyogok és valamennyi állat tud beszélni, csak éppenséggel nem mindegyiknek van mondanivalója. Szerzői film ez is a javából, de mint sok más Burton-film esetében, a pompás prezentálás mögött kevés a mélység.

A CGI nem perfekt, de érzésem szerint nem is a tökéletesség volt a cél, hisz számos film bukott már bele a fotorealizmusba csomagolt hiteltelenségbe: Burtonék inkább a kifejezőerőre szavaztak, miközben nem mondtak le a szereplők maximalista kidolgozásáról, ezzel tökéletesre karikírozott figurákhoz jutottak.

Nem ez az első olyan Burton/Depp koprodukció, melyben Johnny Depp olyan megjelenéssel és manírokkal bír, melyekkel simán felléphetne bármelyik transzvesztita show-ban, szerencsére a Bolond Kalapost sikerült idegőrlőn innen bepozicionálni, sőt idővel még meg is kedveltem, nálánál sokkal nagyobb kihívást jelentett a fehérre mázolt Anne Hathaway vastag fekete szemöldökének látványa. Ugyanakkor minden mesterséges vagy hús-vér szereplőt háttérbe szorított Helena-Bonham Carter produktuma, akinek mostanság elég ritkán adatik meg a lehetőség arra, hogy bizonyítsa, milyen nagyszerű színésznő is ő valójában.

Ami pedig a valóság és fantázia kapcsolatát illeti, a húsvér kalapossal való kokettálásomat követően megpróbáltam felidézni gyermekkorom csodáit. Nem is okozott olyan nagy gondot, hisz már akkor is mindent a papírra vetettem, előbb rajzolt, aztán mikor átrágtam magamat az ábécén, írott formában is. Nem semmi trip volt, meg kell hagyni, ajánlom nektek is előszeretettel. De talán az lett volna az igazi, ha ezt az utazást már a film alatt is átélhetem.