Mivel grafikai dolgokban nem vagyok túl erős, ezért képzeljetek magatok elé egy 50 filmből összemontírozott képet, melynek felső harmadában a következő cím terpeszkedik: AZ ÉVTIZED FILMJEI alatta a következő tagline-nal: 10 év, 50 film, 8 szerkesztő, 1 blog. Szerintem ez mindent elmond: kiegészítésnek csak annyit, hogy a 2000. január 1-je és 2009. december 31-e között bemutatott filmekre szavaztunk, s hej, de szavaztunk: összesen 184 cím kapott voksot. Az első ötvenet tízes adagokban fogom kiposztolni az elkövetkező napokban. Ez itt az első porció a szerkesztők kommentjeivel.

Mivel grafikai dolgokban nem vagyok túl erős, ezért képzeljetek magatok elé egy 50 filmből összemontírozott képet, melynek felső harmadában a következő cím terpeszkedik: AZ ÉVTIZED FILMJEI alatta a következő tagline-nal: 10 év, 50 film, 8 szerkesztő, 1 blog. Szerintem ez mindent elmond: kiegészítésnek csak annyit, hogy a 2000. január 1-je és 2009. december 31-e között bemutatott filmekre szavaztunk, s hej, de szavaztunk: összesen 184 cím kapott voksot. Az első ötvenet tízes adagokban fogom kiposztolni az elkövetkező napokban. Ez itt az első porció a szerkesztők kommentjeivel.

50. SNATCH. (Anglia, 2000, Guy Ritchie)

Az instant kultuszt kiérdemelt LOCK, STOCK... után az új ízekre kiélezett világ tekintete Guy Ritchie-re meredt, aki a lehető legjobb döntést hozta: nagyobb pénzből, nagyobb sztárokkal, nagyobb sztorival és nagyobb poénokkal tulajdonképpen leforgatta ugyanazt a filmet, amely mégsem tűnik egyszerű újrázásnak. Az eredmény még nagyobb kultusz lett. Mondjak egy példát? A főiskolán volt egy szobatársam, aki bemagolta Brad Pitt szövegeit. (AE)

49. THE 25TH HOUR (USA, 2002, Spike Lee)

A "fuck you" montázs ellenére a börtönbe bevonuló Edward Norton utolsó napja egy őszinte szerelmes levél New Yorknak, valamint egy elbocsájtó szép üzenet Giulianinak. Nem mellesleg egy feszült "ki a tettes?" dráma. Ez már rétegezettség a javából! (AE)

Egy film-noirt idéző alapszituáció, mely hamar egyetemes kérdéseket feszegető drámába hajlik át. Kommunikációs problémák és New York, de napi csatákat vívó rasszok helyett csupán három barát. Spike Lee legelegánsabb és legátgondoltabb filmje. (SL)

48. EX DRUMMER (Belgium, 2007, Keon Mortier)

Koen Mortimer társadalmi szatírája több, mint éjsötét. A morális vákuum közepén játszódó, senkit és semmit nem kímélő, zavarba ejtően cinikus belga mozi már a kezdetektől igazi underground kultuszdarab sorsára volt ítélve: felületes megtekintéssel minden másodpercében lehet valami sértőt vagy ízléstelent találni, de az ezek közé mázolt hatalmas idézőjelek felismerése a benne rejlő számtalan ötletre, egyedi atmoszférára és sajátos fekete humorra irányítja a figyelmet. (DA)

47. SALINUI CHUEOK (Memories of Murder, Dél-Korea, 2003, Bong Joon-ho)

Hiába David Fincher a sorozatgyilkosos thrillerek királya a tengeren túlon, Bong Joon-ho-nak is van már két Hetedik-kaliberű alkotása. A rendőrség tehetetlenségét górcső alá vevő kíméletlen szatírája lazán felveszi a versenyt Brad Pitt és Morgan Freeman duójával, Song Kang-ho pedig most is ász. (BR)

Mit kapunk, ha egy sorozatgyilkosos film nem a gyilkosra, hanem a nyomozókra fókuszál, főszerepben az egyik legjobb ázsiai színésszel, a kamera mögött pedig Dél-Korea két legjobb rendezőjének egyikével? Egy kőkemény, kendőzetlen, mélyen humánus drámát. (DA)

46. THE FOUNTAIN (USA, 2006, Darren Aronofsky)

A The Fountain az ellentétek filmje. Élet és halál, múlt és jövő, férfi és nő, különböző kultúrák és vallások találkoznak egymással, egy olyan szerelmi történetben, ami a létezés értelmét kutatja. Teszi mindezt úgy, hogy az erőteljes agymunka mellett még audiovizuális orgazmust is okoz, a gyönyörű képek beleégnek a retinába, Clint Mansell dallamai pedig mintha sosem akarnának elcsendesedni. (BR)

45. ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (The Goodbye Kiss, Olaszország/Franciaország, 2006, Michele Soavi)

Soavi szerint a huszonegyedik század társadalmába való beilleszkedéshez bűnök ezrein át vezet az út. Rideg és férfias filmje végletekig cinikus karriertörténet, melyet nem csak az európai mesterek, de Kubrick, Fincher és Scorsese stílusa is áthat. Kétségbeesetten keresi a klasszikus értékek helyét a modern társadalomban, de a női romantika és a férfi becsület egyaránt letűnt korok maradékainak tűnnek - az Arrivederci Amore, Ciao szerint ma a hétköznapisághoz erkölcsi űr, az egyéniség építéséhez mérhetetlen pusztítás szükséges. (Kritika) (DA)

44. WALK THE LINE (USA, 2005, James Mangold)

Egyrészt: Joaquin Phoenix = Johnny Cash. Másodrészt: Reese Witherspoon = June Carter. Haramadrészt pedig a Walk the Line túlnő egy egyszerű életrajzi filmen, mi több, túlnő egy egyszerű filmen: elhozza egy egész korszak élményét. (DL)

43. LåT DEN RäTTE KOMMA IN (Let the Right One In, Svédország, 2008, Tomas Alfredson)

Kritikámban görcsösen belekötöttem abba, hogy a film egy szokatlan házasságról szólt, csupán a vőfély maradt otthon. Időközben azért rájöttem, hogy ez a svéd hideglelés egyáltalán nem erről szó. Nem a klasszikus vámpírhistória újszerű tálalásáról, egy körbe ujjongható arthouse horrorról, hanem annál sokkal emberibb tényezőkről: a magányról, az elidegenedésről, az első szerelemről, az utolsó szerelemről, a ragaszkodásról... az aberrációkról, a kihasználtságról, a visszaélésekről és végső soron egy majdani sorozatgyilkos lelkéről. (AE)

Alfredson filmje első ránézésre horror, másodikra thriller, alaposabban megvizsgálva azonban szerelmi történetnek tűnik, de ez sem fedi a valóságot. Valójában az évtized egyik leggonoszabb története: hihetetlen kemény dráma irányítási vágyról, rossz döntésekről és kihasználásról. (DA)

42. ANTICHRIST (Dánia/Németország/Franciaország, 2009, Lars von Trier)

Trier csöppet sem egyszerű szimbólumrendszerrel operáló pszichotriller-horrorja szerint a legfélelmetesebb szörnyeteg mindig az ellenkező nem. Filmje nem csak fontos társadalmi tanulmány és páratlan audiovizuális élmény (a brutalitás ritkán önt formát ilyen megigéző képekben), de talán a legfélelmetesebb darab, amit az elmúlt tíz évben készítettek. (DA)

Az okkult horrort sejtető cím félrevezető. Lars von Trier beteges embergyűlöletének leginkább rémálomszerű megtestesülése félelmetesen okos, sokféleképpen értelmezhető darab. De vigyázz, hatásánál csak gondolatvilága fészkel beléd mélyebben. (Kritika) (SL)

41. THE CURIOUS CASE OF BENJAMIN BUTTON (USA, 2008, David Fincher)

Nem csak lehetővé tette Fincher kitörését a műfaji skatulyából, de az életműtől függetlenül vizsgálva is elragadó élet-, jobban mondva haláltörténet. Közhelyek és túlzott didaktika nélkül mutat példát, és ezért én nagyon hálás voltam neki. (DA)

Fincher azt gondolta, hogy kicsit kipróbálja magát más vizeken is, és én azt mondom, hogy csak így tovább, ez is ő. A felületes néző szerint ez csak a Forest Gump remake-je, szerintem viszont hülyeség összehasonlítani a kettőt, főleg akkor amikor  Benjamin Buttonnak már a születésétől kezdve a halálát várják. (DL)

Brad Pitt fiatalodik, David Fincher pedig öregszik, nincs is ebben semmi különleges. Vagy mégis? A folyamatosan a halál árnyékában lévő Benjamin Button „speciális” adottságának köszönhetően jóval teljesebb életet él, bár látszólag semmi sem különbözteti őt meg bármelyikünktől. Pedig de. Ilyen az, amikor Fincher MESÉL. (BR)

A 2009-es Oscaron egy túllihegett mesefilm csúnyán elverte, mások szemében pedig olyan, mint a FORREST GUMP, csak más defektusokkal. Tévednek. A GUMP az életről regél, a BUTTON pedig a halálról. Az elmúlásról, amelyhez napról napra közelebb kerülünk: te is, én is, még Megan Fox is, bármennyire nehéz ezt róla elképzelni. Benjamin Button holtan születik, a halál veszi körül az öregek otthonában, a háborúban és akkor is, mikor a tetszhalott Tilda Swintonnal szembesül. Tökéletesen érthető az a döntés, amit Button élete alkonyán (hajnalán) hoz, mellyel jól be is tesz a hollywoodi nagydrámáknak és az Oscar-esélyeknek. Számít ez? (Kritika.) (AE)