aeon flux

ready for the action now, danger boy?

top 2009: a tíz legjobb album #1 [1/2] (és néhány dal) Angyalosi Ádám
2009. december 31. 01:16:13

Kategória: 21 komment

Azt hiszem, az egész szerkesztőség nevében kell bocsánatot kérnem, mikor sorra vesszük az idei lemezkritikák számát. Rendesen elhanyagoltuk a zenei rovatot, és ami még szörnyűbb, mindezt az évtized ebből a szempontból talán legjobb évében. Míg ez elmúlt két évben nem is igazán tudtam egy tizes listát összerakni az aktuális év lemezeiből, idén a bőség zavarában szenvedtem, és miután kiválogattam a szívemnek legkedvesebb darabokat, úgy döntöttem, többet érdemelnek egy egyszerű felsorolásnál. Épp ezért egy hosszúra - sőt, két részesre - nyúlt írás kerekedett a dologból. Következzen tehát a kedvenc 2009-es lemezeim első fele - a legkedvesebb dalokkal kiegészítve.

Azt hiszem, az egész szerkesztőség nevében kell bocsánatot kérnem, mikor sorra vesszük az idei lemezkritikák számát. Rendesen elhanyagoltuk a zenei rovatot, és ami még szörnyűbb, mindezt az évtized ebből a szempontból talán legjobb évében. Míg ez elmúlt két évben nem is igazán tudtam egy tizes listát összerakni az aktuális év lemezeiből, idén a bőség zavarában szenvedtem, és miután kiválogattam a szívemnek legkedvesebb darabokat, úgy döntöttem, többet érdemelnek egy egyszerű felsorolásnál. Épp ezért egy hosszúra - sőt, két részesre - nyúlt írás kerekedett a dologból. Következzen tehát a kedvenc 2009-es lemezeim első fele - a legkedvesebb dalokkal kiegészítve.

Futottak még:

Az új AIR kellemes hallgatnivaló - néhol azonban túlságosan is könnyed, ellentétben a Flaming Lips Embryonicjával, mely csak egy negyed hajszállal csúszott ki a top 10-ből, de hiába totál szigor az egész, valami megfoghatatlan dolog mégis hiányzik róla, hogy megtalálja az utat a szívemhez (tudjátok, a Simon Cowell-féle ikszfaktor). A Depeche Mode és a Dream Theater az év két legnagyobb pozitív meglepetése. A Mode végre visszatért a gyökerekhez, de mégis sikerült újítást vinniük a klasszikus szintipop hangzásba, nagy kár, hogy a post-Wilder korszak dalszerzése továbbra is ingadozik (az album egyik fele brutáljó, a másik fele dögunalom, az út viszont ígéretes).

A DT magára találásáról korábban már beszéltem. A lemez továbbra is csak egy szimpla korrekt anyag, de reméljük, a visszatérés után maradnak a kitaposott ösvényen. Az új Dom & Roland semmilyen meglepetéssel nem szolgált, néhány hatalmas alapvetéssel annál inkább. Kár, hogy ilyen kiszámítható műfajban tevékenykednek. A Wendigo második lemezével kapcsolatban már szomorkodtam egy sort, most örömködöm, hiszen maga az album brutáljó, és ha lehetne “akcentus miatt lemaradt” tiszteletdíj a listán, azt ők kapnák: BZ hangja kiváló, de magyaros kiejtése túl sokszor szúrja a fülem ahhoz, hogy helyet kapjon a tízben az egyébként zseniális lemez.

Mivel ez az írás az albumok mellett a a legjobb dalokat is tartalmazza, a “futottak még” rovatban ki kell emelnem a nemkedvenc albumokon található kedvenc számokat:


Dream Theater - The Count of Tuscany
Az év három legjobb dalának egyike. Zenei és érzelmi hullámvasút - benne van minden, amiért imádjuk ezt a bandát.


Wendigo - Reach
Így kell ma metálslágert írni. Tökéletes.


Wendigo - Drift
Így kell ma metálballadát írni. Majdnem tökéletes.

10. OSI - Blood

Egy utópikus világban az ember gondolatait Kevin Moore szavakkal leírhatatlan hangja fogalmazná meg. A Dream Theater első billentyűse talán élete legjobb döntését hozta meg, mikor otthagyta a bandát: már szólóprojektje, a Chroma Key is három nagyszerű albummal ajándékozta meg az emberiséget, de a dalszerzői géniuszát a Fates Warning gitáros Jim Matheossal és a DT után ismét Mike Portnoyal egyesítő supergroup, az OSI első két lemeze is bevonult a progzene történetébe.

A harmadik lemez - melyhez a dobokat Portnoy helyett a Porcupine Trees Gavin Harrison szolgáltatta - kicsit más vizekre evez: a dalok egyszerűbbek, de továbbra is gyönyörűen kimunkáltak, hangjegyzsonglőrködésből talán kevesebb van (persze az OSI eddig sem volt egy Liquid Tension Experiment szintű ujjkínzás), a hangzásban pedig sokkal nagyobb teret kapnak a brutális erejű szinti leadek és basszusok. A Blood progresszívből már-már electro rockba megy át, de az egyensúly soha nem vész el: a mai rock sceneben senki sem tud annyira érzésből és érzéssel írni, mint Moore. Földöntúli hangjáról pedig beszélni is felesleges, elég csak meghallgatni az album bármely számát (kivéve persze az instrumentális Microburst Alertet a Mikael Åkerfeldt vendégénekével fémjelzett - ennek ellenére elég gyönge - Stockholmot), és az ember örökre beleszeret. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

A Blood közel járt ahhoz, hogy a lista elején szerepeljen, de közel sem tökéletes. A dalok szerkezetén való egyszerűsítés néhol mesterműveket, máshol azonban töltelék, önismétlő számokat eredményezett, és egy ilyen rövid albumon ez túlságosan szembeötlően rontja az összképet. Főleg a lemez második felére fáradtak el a srácok (akik egyébként mind fantasztikus zenészek - beszélek én itt Kevinről két bekezdés óta, de Harrison visszafogott, tökéletes dobjátéka és Matheos csontig hatoló gitárszólamai is hosszú dicséretet érdemelnének). Ha a negyedik korongra jobban kipihenik magukat, újabb klasszikus születhet.

Legjobb: Radiologue


Radiologue

9. Porcupine Tree - The Incident

Fél kezemen meg tudnám számolni azokat a zenekarokat, melyeket többre tartok a Porcupine Treenél. A Steven Wilson köré épült rocktörténeti csoda az utóbbi években kapott hideget és meleget egyaránt: sokak szerint Wilson fárad, ismétel, a zene unalmas, a kreativitás eltűnt. Való igaz, a Fear of a Blank Planet szolgált gyengébb pillanatokkal (az Anasthetize például pofátlanul túl van húzva, a harmadik tételt egy az egyben ki lehetne hajítani belőle), a Deadwing és az In Absentia azonban a kedvenc Porcu lemezeim közé tartoznak, és a Fear is szolgált hidegrázós riffekkel - még akkor is, ha az album legjobb dala a róla kihúzott, és csak a Nil Recurring EP-re felkerült Normal lett volna.

Értelmetlen bevezetőmet összefoglalva: én azok közé tartoztam, akik nem szkeptikusan, hanem Wilson szobor előtt imádkozva várták az új Porcu lemezt, a The Incidentet, de a két lemezes album második korongját, egy négy b-sideot tartalmazó EP-t hallgatva csalódnom kellett. Egyik dal sem szolgál semmi különössel, azt hiszem, ha ezek töltötték volna be az előző lemezeket, megérteném a fanyalgókat.

Az első disc azonban igazi csemege: a rajta található 14 track alkotja az 55 perces címadó dalt, melynek ötlete egy közúti baleset mellett elhaladva fészkelte be magát Wilson fejébe. A tételek mindegyike jól megkülönböztethető egymástól, de a mű egysége egy pillanatra sem kérdéses: finom átmenetek, többször (de sohasem öncélúan) visszatérő motívumok és azok leheletnyi variációja fogja össze a dalt, mely Wilsontól megszokottan ismét rendkívül személyes darab: elég csak a minden szempontból központi helyet elfoglaló Time Flies nyitó soraira tekinteni.

Sajnos az előző albumhoz hasonlóan itt is akad egy-két gyengébb pillanat, de elenyésző mennyiségben. A többi pedig lenyűgöző és eszméletlenül sokszínű: az Occam’s Razor idegborzoló riffjétől a Great Expectations leírhatatlanul gyönyörű vibratos énekein, a Kneel and Disconnect visszafogott zongoratémáin és vokáljain keresztül (ahogy a második versszakban bejön a többi szólam, az az év egyik leggyönyörűbb zenei momentuma) a Time Flies Pink Floyd tisztelgésein át az Octane Twisted összefoglaló jellegű riff- és témagyűjteményéig az egész dal egy lélegzetvisszafojtó zenei utazás érzelmi végletek között.

Legjobb: The Incident (ha mégis választani kell, legyen az Octane Twisted)


Octane Twisted/The Scéance/Circle of Manias

8. Jon Hopkins - Insides

Az előző lemezzel ellentétben Jon Hopkins legfrisebb albumát sehogy sem vártam. A blog hasábjain megjelent rövid válogatásig nem ismertem a brit úriember munkásságát, és az előző két album beszerzése még mindig hátravan.

Az Insides azonban az első pillanattól magával ragadott, és néhány gyengébb pillanatot leszámítva nem is eresztett. A lemez hangzását egy egész világ választja el a Coldplaytől, akik legutóbbi albumát Brian Eno mellett Hopkins felügyelte producerként (megjegyzem, a Viva la Vida legjobb része az Insides egyik dalából származik), sőt a tavalyi brit turnén ő volt a banda supportja. Úgy tűnik, Chris Martinék csak 2009-re tanulták meg, hogy előzenekarnak a gyengébb actet illik berakni (idén már Jay-Z lépett fel előttük).

Az Insides néhol lágy ambient dallamokat kever szolídan effektezett párhangos zongorákkal, máshol ezeket gyönyörű basszusokkal támogatja, majd az egészet egyszerű szinti arpeggiokra cseréli: ilyen visszafogott eszköztárból ennyire sokszínű hangzásvilágot létrehozni csak kevesen tudnak. Nagy kár, hogy a változatos dalok nincsenek igazán összefogva, az album helyenként túl sokfelé megy el, és elvész a kohézió. Önmagában azonban minden egyes szám egy apró csoda.

Az elmúlt fél hónapban a blog legnépszerűbb témája egyértelműen Cameron Avatarja volt. A hibái egy részét - a sablonos sztorit, a forgatókönyv helyenként bozalmas mondatait - senki sem tagadta, de a szörnyű soundtracket csak nemrég kezdtük el kitárgyalni. Azt hiszem, a másik JH helyett Hopkinsra kellett volna bízni a feladatot, hiszen az Insides azt adja a fülnek, amit az Avatar a szemnek: zenével repít el furcsa, idegen, mégis lenyűgöző tájakra.

Legjobb: Light Through the Veins


Light Through the Veins

7. Transatlantic - The Whirlwind

2002 végén a prog rajongók a világ minden táján egy emberként zuhantak mély depresszióba, mikor Neal Morse bejelentette, hogy szólókarrierbe kezd, és vallásos rockzenét fog játszani újonnan felfedezett keresztény hitét dalba öntve. Bár a Spock’s Beard nem oszlott fel, a zenekar keményen megsínylette Morse hiányát, másik projectjének, a Transatlanticnak pedig véget vetett a döntés. A 2000-ben Mike Portnoyjal alapított, majd a Flower Kings gitáros Roine Stolt, és a Marillionos Pete Trewavas csatlakozásával teljessé váló supergroup a hetvenes évek dallamorientált, tekerésmentes progrockját hozta vissza a huszonegyedik századba. Két zseniális lemez után Morse vallási mániája véget vetett az együttműködésnek, de idén igazi isteni csoda történt: a banda újra összeállt egy lemez felvételére.

A The Whirlwind a Transatlantic talán legambíciózusabb munkája. A kétlemezes special edition ugyan tartalmaz egy félig b-sideokból, félig coverekből álló bónusz lemezt, de az album maga csak a címadó, 78 perces dalból áll. A prog rajongók ezen információtól nedvesedő bugyikkal vetik magukat a torrentre, a műfajtól tartózkodók itt hagyják abba az olvasást. Valójában mindkét csoportnak igaza van: a Whirlwind gyönyörű, magával ragadó zene, de nem minden percében. Jócskán túlírt, sok az üresjárat, egy jó negyed órát bőven ki lehetett volna szórni belőle. A banda túlságosan nagyszabású művet akart a visszatéréshez.

A szűk egy órában, mikor működnek a dolgok, azonban mindent meg lehet bocsátani. Az egész kompozíció egy gyönyörű szerelmeslevél a zenének és a műfajnak, mely a legszabadabb kezet engedi a zenészek számára. Az aranykor összes hőse előtti tisztelet benne van a helyenként szívbemarkolóan gyönyörű dallamokban: a Floyd, a Genesis, a Marillion, a King Crimson, a Yes örökérvényű hatása mind kézzel fogható.

Ahogy az elvárható, minden hangszer a helyén van. Morse éneke halálpontos és néhol ijesztő terjedelmeket ér át, az öncélú tekerést mellőző, érzésből összerakott gitárszólók nem ritkán könnyeket csaltak a szemembe, a rendkívül hangsúlyos basszustémák pedig gyönyörűen fogják össze a szerteágazó dalszerkezetet. És Portnoy? Nos, ő továbbra is nagyon tud. (nem úgy, mint énekelni)

Egy kis önmegtartóztatással mestermű lehetett volna, így csak egy kiváló szerzemény, mely saját csapdájába esett: túl epikus akart lenni, így helyenként egyáltalán nem az.

Legjobb: The Whirlwind (a dalt nem igazán lehet szétválasztani, ha mégis mondanom kellene valamit, talán a The Wind Blew Them All Away lenne)


The Wind Blew Them All Away

6. Shadow Gallery - Digital Ghosts

Tény, hogy Morse hirtelen jött műfajváltása anno nagy veszteség volt a zenerajongóknak, de közelébe sem ér annak, amivel tavaly október 29-én kellett szembesülnünk: minden idők talán legjobb rockénekese, Mike Baker 45 éves korában szívinfarktus következtében életét vesztette. A Shadow Gallery rajongói sokáig dolgoztak a tragédia feldolgozásán (nekem még mindig nem sikerült... az a hang egy csoda volt), a zenekar többi tagja azonban hamar leszögezte: a Bakerrel elkezdett új lemez kiadásra fog kerülni, akár énekkel, akár anélkül.

Végül az előbbi opció nyert: Brian Ashland személyében új énekest találtak, és befejezték a Digital Ghosts névre hallgató albumot (a cím találó, tekintve, hogy a bónusz lemezen még Bakerrel felvett demók is találhatók). Ashland kiváló vokalista - Baker földöntúli szépségú hangjának nem érhet közelébe, de megfelelő terjedelemmel és pontossággal rendelkezik ahhoz, hogy tovább működhessen a Shadow Gallery.

És ha a többieken múlik, ezzel nem is lesz gond: a Digital Ghosts már az első ütemben berántja a hallgatót, és nem igazán ereszti. A bandától korábban megszokott összes jellemző ismertetőjegy visszaköszön: a villámgyors gitárriffek, az azokat folyton megakasztó szakadozott dobtémák, a többszólamú, gyönyörűen kidolgozott, a műfajtól szokatlanul dallamos vokálok (a With Honor kábé ötszólamú vokálkiállása már-már elviselhetetlenül szép), és természetesen a lágy és kemény részek sehol máshol (na jó, az Ayreon lemezek talán kivételt képeznek) nem tapasztalt harmóniában való keveredése - akár egy dalon belül is.

A Digital Ghosts nem okoz túl sok meglepetést, és ez rosszat és jót is jelent. A mindössze hét számból álló lemez mindegyik trackje tipikus, megszokott Shadow Gallery dal. A megszokott hangzásvilág, és ezzel együtt a megszokott dalszerzés is jellemzi. Tehát: zsenialitás.

Legjobb: With Honor


With Honor

Címkék

zene youtube rock prog album metal osi hallgatnivalo dream theater electronic progressive porcupine tree albumkritika shadow gallery top 2009 transatlantic elect jon hopkins top zene daesu

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr484537475

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 09:36:00

"Az új Dom & Roland semmilyen meglepetéssel nem szolgált, néhány hatalmas alapvetéssel annál inkább. Kár, hogy ilyen kiszámítható műfajban tevékenykednek." pontosabban tevékenykedik, ugyanis egy személyből áll (dominic angus és a roland márkájú szintetizátora :).

Süti 2009.12.31. 09:36:49

már csak azért is megnéztem ezt a posztot, hogy lesz-e benne legalább egy darab zenekar amit ismerek :) nem nyert :)

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 09:41:25

rövid konklúzió: a progressive rock továbbra sem lesz az én világom. számomra ezek a zenék megmaradtak a 80-as években. (tudom, daesu, most sikítasz.)

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 09:42:40

2: nem tudom, miért csodálkozol. ebben az évben hallgattál bármit is, ami idén íródott és nem filmzene? :P

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 09:44:34

"Úgy tűnik, Chris Martinék csak 2009-re tanulták meg, hogy előzenekarnak a gyengébb actet illik berakni (idén már Jay-Z lépett fel előttük)." höhöhő.

csurmee 2009.12.31. 09:53:33

2: sorstárs :P

Jack Skellington 2009.12.31. 10:38:43

Én is síkitok! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! A progressive rockot egyetlen hangszer miatt a 80-as évekhez kötni, ritka nagy marhaság! Vegyünk már elő 80-as évekbeli úgynevezett rock albumokat, hát ma már erősen popnak hatnak. Kísérletező kedv nuku, kiszámíthatóság viszont úton útfélen. Nincs füled ehhez a zenéhez, mint, ahogy nekem sincs a ti zenei toplistáitokhoz! Süti! Azokon találtál ismert előadót? Bennem csak Daesu tartja a lelket zeneileg ezen a blogon, még szerencse, hogy nem ezért olvasom... Idén a koncertek okozták a legnagyobb örömet, de albumilag se legyen soha rosszabb évünk! Jövőre jön a Metallica és irány Berlin a Pearl Jam miatt! Ez biztató....s bár nem 2010-ben fog bekövetkezni, egyszer még megnézem a Dream Theatert Amerikában. Ez, Alaska és a Yellowstone park valahogy csak rábír, hogy repülőre üljek...

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 10:53:07

6: most nem (csak) arra a hangszerre gondoltam (it's a final countdown, ti-tu-tiii-tuuu :), hanem az énekesek hangjára, hajlítgatásaikra, a gitárok cserélgetésére, a számok szerkezetére, stb. minden bizonnyal ott van a kísérletezgetés ezekben a zenékben és a hangzás is rengeteget fejlődött, nekem mégis rettenetesen túlhaladottnak tűnik ez a stílus (progressive, hm? :). nem mintha bármilyen zenei irányzat képes lenne figyelemreméltó fejlődésre.

jjtiiler · http://nfl.hu 2009.12.31. 11:47:16

Szenzációs számok, köszönöm :) A korábbi listák is jók voltak, remélem jövőre tényleg nagyobb hangsúlyt kap a muzikális blokk is, ide élvezet jönni zenét hallgatni :) (háhá, én a Dream Theatert és a Porcupine Tree-t ismertem már... :P)

Ismeretlen_62806 2009.12.31. 13:06:35

1: én néhány hülyébb pillanatomban képes vagyok beszélni a Rolandjaimhoz, úgyhogy ezt mostmár így hagyom :) (egyébként meg lehet tippelni, hogy melyik albumot raktam be hajnali egykor a felsorolásba, na? :))

Ismeretlen_62806 2009.12.31. 13:07:53

3: sikítás nincs, csak legyintés. már megszoktam. :)

Ismeretlen_62806 2009.12.31. 13:09:13

ja, de azért mutass már nekem egy dalt a nyolcvanas évekből, amely az OSI (vagy akár a SG) hangzásvilágával rendelkezik :)

frmn 2009.12.31. 14:34:01

Ez a Jon Hopkins tiszta Ulrich Schnauss...

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 14:35:15

12: nem mutatok, mert ez az OSI azért nem rossz. :)

frmn 2009.12.31. 14:49:09

...és ebből a listából az övé az egyetlen hallgatható produkció... A képességeket természetesen nem vonom kétségbe egyik zenekar esetében sem, de ezek a 8-10 perces agymenések elég embert próbálóak :)

Ismeretlen_62806 2009.12.31. 15:10:21

szóval a 9:25ös instru szám könnyedebb, mint egy 6 perces énekes? :)

Ismeretlen_1068 2009.12.31. 15:15:42

16: hogyne, mivel egy dallamsor kifejtésére épül, nem pedig arra, hogy 15 másodpercenként beszúrjon valami meghökkentő váltást. persze, ilyen van elektronikus porondon is: nem is nagyon hallgatok már afx-et vagy squarepushert. öreg vagyok én már ahhoz, hogy még zenehallgatás közben is állandóan kizökkentsenek. :)

Ismeretlen_108973 2009.12.31. 16:45:34

@daesu: a felsorolt 5-ből 3-ra egészen nagy összeggel mertem volna fogadni. a porcupine tree INCIDENT-je valóban remek. élőben is nagyon jól működött, kár, hogy a 'time flies' annyira erős, hogy nem igazán ér a nyomába más dallamvonal a lemezről. más, de még progresszív rock. nagyon könnyű kategorizálni, hiszen az utóbbi 30 évben már MINDENT létrehoztak a zsáneren belül, de pont az INCIDENT a legjobb példája annak, hogy tisztességes hozzáállással mindig lehet hozni egy minőségi színvonalat. a shadow gallery bakerje pótolhatatlan, sajnos. kár, hogy a flaming lips kicsúszott, kíváncsi lettem volna a favoritodra az EMBRYONIC-ról... némi gyanúm van azzal kapcsolatban, hogy elktronikusabb lesz a felsorolás maradéka. röyksopp? moderat? mew? :) akkor már csak a maradék kettő lesz kiadó. esetleg muse? esetleg telefon tel aviv? esetleg wild beats? esetleg anco? hm? :)

Ismeretlen_62806 2009.12.31. 17:05:34

5-ből 4-et eltaláltál (bár úgy, hogy a november előtti megjelenéseket egyszer már alaposan átbeszéltük, nem volt annyira nehéz :)), az ötödiket pedig talán még te sem ismered, mert egyrészt elég low-key darab, másrészt említetted volna, mert szerintem te nagyon szeretnéd. na majd holnap jön a folytatás konkrétumokkal.

Ismeretlen_108973 2009.12.31. 17:11:34

@daesu: valóban nem volt nehéz. :) a mew frenetikus, azóta sokszor lepörgettem, sőt, koppenhágából jött haza egy kedves barátom, és tőle is kaptam egy vállonveregetést. low-key? hm. kíváncsivá teszel. én most egy 3x10-es listát dobtam össze, ha érdekel -> mail. de írni esetleg majd csak akkor fogok róla, ha kijózanodtam. :)

Ismeretlen_90239 2010.01.01. 14:08:21

én tényleg úgy ugrottam neki, hogy, ha beldöglöm is, végighallgatom a számokat. őszintén sajnálom: nem sikerült. egy darab viszont nagyon rendben van: az OSI megidézett dala a Paradise Lost elektrósabb napjait idézi és igen, ez már a 90es években hangzott el. azonban Nick Holmes egyszerre lágy és erőteljes, korábban hörgős hangját nem nagyon lehet megközelíteni sem. amikor a Draconian Times után kijött a One Second, nemigen tudtam vele mit kezdeni, el kellett telnie egy kis időnek, hogy befogadjam és megszeressem, de ezeket a zenéket, sajnos, nem tudom. azért nagyon várom a folytatást!!

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása