Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...
Az ünnepek idején mi mással kényeztethetné magát az ember akciós lánya, semmint élőhalottakkal, sátáni porontyokkal és lucskos hajú szellemlányokkal? Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem a bejgli fekszi majd meg a gyomromat...
THE UNINVITED. Egy többszörösen megcsavart, szokványos zsánerelemekkel (falfehérre mázolt, nedvedző kísértetnők!) dolgozó, ám a műfajától végső soron sikeresen eltávolodó A TALE OF TWO SISTERS megkésett amerikai újrája, amely egyrészt zsibbasztóan leegyszerűsíti a koreai triplacsavart, másrészt egy odavetett, majd sarjában eltiport szerelmi szállal fenemód érdektelen elemekkel dúsítja fel azt. Az ijesztgetések nem működnek, ugyanis a szellemek bénák, túl sokat pofáznak és másodpercre pontosan akkor ugranak elő, mikor várnád tőlük; az eredeti film ismeretében a végső fordulat nem okoz meglepetést és más egyébként is reciklikált szagot áraszt, ám a film és a rendezőpáros legnagyobb hibája az, hogy hiába öltözteti lengén lánykáit, egyik sem néz ki túl jól. Ez pedig megbocsáthatatlan.
PONTYPOOL. Hogy a kanadai Bruce McDonald eddig leginkább a QUEER AS FOLK epizódrendezőjeként jeleskedett, már némi gyanakvásra adhatott volna okot, ám a nehezen megjegyezhető cím mögött rejlő ígéret (Orson Welles után szabadon egy rádióadó élőben közvetíti a világvégét) miatt bizalmat tápláltam iránta. Eleinte úgy tűnt, hogy végre jó anyagba fektettem: a honnan-ismerem-ezt-a-fazont szerepkörből valószínűleg soha ki nem törő Stephen McHattie csak annyira játssza túl a rádiós szerepét, amely egy magáról túl sokat képzelő figurától elvárható, s a felvezetés is feszült, ám idővel kiderül, hogy a rettenetesen félrevezető és buta magyar cím (A ZOMBIK VÁROSA) ellenére a világot ezúttal nem az élőholtak támadják meg, hanem egy nehezen komolyan vehető módon terjedő vírus, ugyanakkor a stáb tagjain is valami furcsa betegség vehetett erőt, ugyanis a film második fele rondán széthullik és a hézagokat a műfajtól egyáltalán nem elvárt köldöknézegetős elemek töltik ki. Így kell elbarmolni egy kiváló ötletet.
ORPHAN. Bár a kritikák nem voltak túlzottan lehúzóak és a közönség kifejezetten lelkesedett a filmért - mi több, egyfajta kultusz is elkezdett manifesztálódni a címszereplő Esther körül -, jobb lett volna, ha inkább az előjelekre figyelek, mi szerint ez a 267. ijesztő kölkös horror a sorban, a produkciót a Darck Castle finanszírozta és a HOUSE OF WAX rendezője jegyzi, érted, ugyanaz a faszi, aki szerepet adott Paris Hiltonnak. Az ORPHAN szereplőgárdája kétségkívül minőségbeli ugrást jelent (Vera Farmiga neve például könnyen felbukkanhat a legközelebbi Oscar-jelöltek között - természetesen egy másik film kapcsán), ugyanakkor a film cselekménye sokkal több bosszúságot okoz, mint egy átlagos horroré, ugyanis nagyon szeretne okosnak látszani, miközben a figurák egyik szituációt a másik után bénázzák át, és ezt olyan módszeresen művelik, hogy nagyon hamar eljuthatsz arra a pontra, hogy legszívesebben leüvöltenéd a fejüket. Az élvezhetőségen némiképp javítana a kétségkívül tehetséges Isabelle Fuhrman hátborzongató jelenése, csakhogy a forgatókönyv annyira bénán vezeti fel a nagy záró fordulatot (kb. 15 perc után kitalálható, még ha nem is szívesen hiszed el magadnak, akkor is), hogy idővel ő lesz a produkció legkomolytalanabb figurája. Talán azt már említenem sem kell, hogy a becsapódó ajtók, tükrös szekrények mögött mindig ott lapul valami rémes, ugye milyen rémes?
Az oldalon található tartalmak kizárólag
