Kissrác koromban volt egy lepedőáztató rémálmom: egy teherautó üldözött végig az utcán; ha bemenekültem egy házba, oda is utánam jött, sőt a lépcsőn is felmászott, és csak meresztette rám dühös fényszóróit, amíg fel nem ébredtem. Ugyan jómagam hasonló élményben az álmok világán túl soha nem szembesültem, de valami ilyesmi történhetett JFK meggyilkolásának évében Richard Mathesonnal, az I AM LEGEND és számos Twilight Zone epizód írójával. Los Angelesbe tartó hosszú útján rá merészelt dudálni egy nyergesvontatóra, amely bosszúból végigkergette a fél államon, majd nagyobb tömegét és erejét kihasználva leszorította az útról, majdnem véget vetve a szépreményű író karrierjének.
Miután a rémült Matheson alsót cserélt, elhatározta, hogy klausztrofóbiás perceit megosztja másokkal: írt egy rövid sztorit, amely röpke nyolc év után, 1971 áprilisában meg is jelent a Playboy-ban. Vannak még csodák: a Földön léteznek olyan emberek is, akik nem a csöcsök és muffok miatt veszik az újságot, hanem a cikkekért: egyikőjük - történetesen egy nő - megmutatta Spielbergnek a történetet, aki azonnal beleszeretett. Ekkoriban a Universal már megvásárolta annak megfilmesítési jogait és éppen rendezőt keresett hozzá, aki péntek esti tévéfilmet forgathatott volna belőle. Spielberg tévés rezüméje és nem utolsósorban az AMBLIN című rövidfilmje meggyőzte a Universal producereit arról, hogy a fiatal srác megfelelő kvalitásokkal rendelkezhet egy laza televíziós produkció megrendezésére.
Nem mondhatnám azt, hogy Dennis Weaver seggét verte a földhöz örömében, mikor megkeresték a film forgatókönyvével, ugyanis a fazon rühell vezetni. E filmet követően biztos nem jött meg hozzá a kedve: a forgatás során közel 2500 mérföldnyi utat kormányozott végig, és nem éppen stresszmentes környezetben.
A fenti stressz forrása a film másik főszereplője: egy halálhozó gépszörny, egy vigyorgó-vicsorgó juggernaut. Egy kamion. A rendező olyan gépjárművet keresett, amely emberi vonásokkal is felruházható, a megfelelő gonosztevő végül egy PeterBilt márkájú vontató lett vészjósló "flammable" (azaz gyúlékony) felirattal az oldalán. A kamion visszapillantó tükrei fülekre, hűtőrácsa gonosz vigyorra, fényszórói dühös szemekre emlékeztettek, tömege és ereje tiszteletet parancsoló. Még a hangja is szuggesztív - Spielberg az 1954-ben készült CREATURE OF THE BLACK LAGOON című filmből rippelt hozzá üvöltéseket, s ezeket a későbbiekben több filmjéhez is felhasználta.
A kamion frontjára csavarozott, különböző államokból származó rendszámtáblák előző áldozataira utalnak. Sofőrjét a film egyetlen képkockáján sem láthatjuk: nincs olyan vérben forgó szemű örült-szimulátor, amely vissza tudná adni azt a zsigeri rettenetet, amit egy megállíthatatlan, piszkosul pipa kamion sugároz magából. Az ellenség ebből adódó elszemélytelenedése, illetve a gép emberi jegyekkel történő felruházása érdekes párhuzam: alapvető negatív emberi tulajdonságok, harag, gőg, hatalomvágy tükröződik vissza a kereken guruló halál pofájából, megállíthatatlansága, méretei és ereje viszont embertelenné teszik.
Sokak szerint ez a kamion a hidegháború teremtette láthatatlan ellenség újabb manifesztációja, amely ott garázdálkodik a 66-os úton, hogy elpusztítsa az amerikai álmot. Véleményem szerint azonban bármennyire is kietlen az a vidék, ahol a DUEL játszódik, a Fém-Góliát és Dávid harca nem csupán bibliai színezetet kölcsönöz a filmnek, hanem egyfajta urbánus mese is: az elgépiesedett környezetben élő elpuhult egyén mindennapos rémálmait jeleníti meg ez a film (khm... mint az enyémet). A négy fal közé szorult ember tudat alatt attól retteg, hogy a körülötte lévő tárgyak, használati eszközök egyszer csak nem úgy kezdenek el működni, funkcionálni, ahogy azt teremtőjük elrendelte. Álmainkban életre kelnek, fellázadnak, s bosszút állnak rajtunk, amiért kihasználtuk és eldobtuk őket. Vagy egyszerűen elromlanak és akkor jöhet az anarchia.
Stephen King korai regényeiben is mindennapos környezetünk termékei: egy szálloda, egy autó szolgált a horror forrásaként, a szintén Spielberg fejéből kipattant POLTERGEIST-ben a TV-ből mászott elő mindenféle szörnyűség, az Amityville-filmekben pedig egy ház figyeli áldozatait vádló szemekkel. Az ember, akiben még élnek az elemei ösztönök, klausztrofóbiássá válik a négyszögletes falak között, különböző tárgyakhoz való kötődése pedig megkérdőjelezi csúcsragadozói mivoltát. Chuck Palahniukot idézve: saját tulajdonunk tulajdonává válunk.
A kisautóval az amerikai kietlenségben macska-egér harcot vívó kamiont ugyan ember irányítja, de ez voltaképp lényegtelen. A hangsúly az egyenlőtlen, reményét vesztett küzdelmen van: ez a motívum Spielberg néhány későbbi filmjében, például a JAWS-ban vagy a JURASSIC PARK-ban is alapmotívum: motivációnélküli, illetve ösztönök által hajtott mohó szörnyetegek harcolnak az egyszerű emberrel, aki próbálja az életben maradás érdekében túllépni önnön korlátjait. Mindhárom esetben emberi mulasztás, illetve a gőg okozza a katasztrófát, amiért hatalmas árat kell fizetni.
Amerika félkontinensnyi ország, még saját lakói számára sem teljesen ismert: ebben a világban megtalálható mindenféle fajta ember, náció, életszemlélet és életmód, túlnépesedett metropoliszok és kietlen sivatagok egyaránt: nem csoda, hogy ez az ország termeli ki magából a legtöbb sorozatgyilkost. A THE TEXAS CHAINSAW MASSACRE az elszigetelt társadalmi rétegek alakítanak ki kannibalizmusra épülő szabályrendszert, a DUEL-ben pedig egy kamion sofőrje képzeli magát mindenhatónak. Olvastam valahol, hogy Tobe Hooper - majdnem - gorefestje a hetvenes évek legintenzívebb filmje, szerintem a DUEL ráver egy kört: míg a TCSM szereplői vágóhídra küldött birkákként hullanak: sorsuk eleve elrendeltetett, és küzdeni is képtelenek ellene, addig a Dennis Weaver által játszott karakter teljesen reménytelenül ugyan, de fogcsikorgatva felveszi a harcot a gépszörny ellen: a film kínál némi reménysugarat, emberségesnek mégsem nevezhetnénk, hisz mire lezajlik az aszfalt-csörte, addigra Dennis Weaer humánumából csupán roncsok maradnak.
Spielberg maga fényképezte a DUEL-t. Zseniális beállításai a bezártságot és a végtelenséget állítják párhuzamba: Dennis Weaver kocsijának belseje szardíniás dobozra emlékeztet, amelyben a verejtékező sofőr levegő után kapkodva szorítja a kormányt, négykerekű börtönét azonban kietlen pusztaság veszi körül, amerre a szem ellát. Ez a vizuális ellentmondás, valamint az a nagyon kevés élőszereplő, akik tekintetében a környezethez hasonló kietlenség ül, kitűnően ábrázolják a férfiban kialakuló és egyre inkább elhatalmasodó őrületet.
Nem is csoda, hogy a Universal producerei megrémültek a fiatal Spielberg klausztrofóbiás filmjétől. Számos jelenetet kivágattak vele, és felszólították arra, hogy forgassa újra a végét, szerencsére Spielberg nem hagyta magát. Végül egy 60 perces változat került bemutatásra 1971-ben, egy péntek este valamelyik országos tévéhálózaton. Hogy a szakmai siker mennyire elsöprő volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a bemutatót követő reggelen a rendezőt nem kevesebb, mint 12 ajánlat fogadta mozifilmek leforgatására. A sorozatos újrajátszások sikerét látva a Universal felkérte Spielberget, hogy vágja újra filmjét (most már széles vászonra), egészítse ki bizonyos jelenetekkel, hogy azt bemutathassák Európa filmszínházaiban, illetve 1973-ban az USA mozijaiban is. A szélesvásznú transzfernek köszönhetően néhány jelenetben fel-feltűnik Spielberg, ahogy a kocsi hátsó ülésén kuporog kameráját szorongatva, Akkor még nem tudta, hogy idővel a világ legsikeresebb rendezőjévé növi ki magát, de azt bizonyára sejtette, hogy valami nagy dolgot forgathat. Első filmjénél jobbat azóta sem készített.