Mint minden konstans dolgot a világban, úgy Roland Emmerichet is a helyén kell kezelni. Az ő világában az utolsó pillanatban bármi elől kereket lehet oldani, csak az a lényeg, hogy az elmenekülés tényleg az utolsó pillanatban történjen. Hiába szállítja ő a világ legnagyobb katasztrófáit - természeti és ha úgy vesszük, filmes értelemben egyaránt -, nála a túlélés titka végtelenül egyszerű: emlékeztess egy nem túl sokba kerülő, de szimpatikus és tehetséges színészre, légy politikailag korrekt, légy teljesen átlagos és legyen valami dráma a múltadban, amit a mai napig nem tudtál feldolgozni (mondjuk egy válás), ha pedig elkezdődik a hepaj, akkor még véletlenül se csinálj belőle ügyet - akkor jársz a legjobban, ha a világégést egyfajta vidámparkként éled meg - és ne kérkedj azokkal a szuperképességeiddel, melyekkel bármilyen csávából ki tudod vágni magad úgy, hogy az arcod talán kormos lesz egy kicsit.

Jobban belegondolva, ezek a feltételek mégsem olyan könnyen teljesíthetők, úgyhogy mondok egy egyszerűbbet: változz kutyává és nyert ügyed van.

Mint minden konstans dolgot a világban, úgy Roland Emmerichet is a helyén kell kezelni. Az ő világában az utolsó pillanatban bármi elől kereket lehet oldani, csak az a lényeg, hogy az elmenekülés tényleg az utolsó pillanatban történjen. Hiába szállítja ő a világ legnagyobb katasztrófáit - természeti és ha úgy vesszük, filmes értelemben egyaránt -, nála a túlélés titka végtelenül egyszerű: emlékeztess egy nem túl sokba kerülő, de szimpatikus és tehetséges színészre, légy politikailag korrekt, légy teljesen átlagos és legyen valami dráma a múltadban, amit a mai napig nem tudtál feldolgozni (mondjuk egy válás), ha pedig elkezdődik a hepaj, akkor még véletlenül se csinálj belőle ügyet - akkor jársz a legjobban, ha a világégést egyfajta vidámparkként éled meg - és ne kérkedj azokkal a szuperképességeiddel, melyekkel bármilyen csávából ki tudod vágni magad úgy, hogy az arcod talán kormos lesz egy kicsit.

Jobban belegondolva, ezek a feltételek mégsem olyan könnyen teljesíthetők, úgyhogy mondok egy egyszerűbbet: változz kutyává és nyert ügyed van.

A fentiek teljesítésével még az egész világot halálra ítélő 2012 is túlélhető, amely ugyan "minden katasztrófafilmek alfája és omegájaként" kíván fennmaradni az utókor számára, tulajdonképpen csak egy kiadós encore-ja a korábban már több alkalommal diagnosztizált "disastrus emmerichus"-nak. Nem mintha ezt nagyon fel akarnám róni a germán direktornak, hisz karrierje során akárhányszor letért a katasztrófák által legyalult ösvényről, az eredmény... nos, katasztrofális volt. Eme gigaprodukcióval Emmerich azonban elég durva öngólt lőtt be magának, hisz akárhogy is vesszük, innen már nincs tovább.

A maja jóslatok és félőrült bloggerek szerint 2012-ben a Föld jelnlegi formájában megszűnik létezni: a Nap által kibocsájtott sugárzás túlhevíti a bolygónk magját, minek hatására a kéreglemezek teljesen átrendeződnek: szupervulkánok nőnek a semmiből, földrészek tűnnek el az óceánok mélyén, végül több ezer méteres cunamik söprik végig a kontinenseket. Szóval nekünk reszeltek. A világ vezető kormányai összefognak és a bibliai méretű katasztrófával szemben egy szintén bibliai méretű túlélési tervet próbálnak eszközölni, csupán az idő jobban szorít, mint sejtik

Az össznépi katasztrófa természetesen csak háttér egy tehetséges, de sikertelen író (John Cusack) kálváriájához, melynek végső célja az, hogy újra összekovácsolja széthullott családját. Mindehhez nem kell mást tenni, mint elmenekülni egy Kalifornia-faló földrengés, egy Yellowstone-méretű gigavulkán kitörése és a Himaláját lecsicskázó megahullámok elől. Gyerekjáték. A gyerkőcök néha sírnak, az anyuka pedig rémüldözik, de Cusack csak akkor emeli fel a hangját, ha nagyon hangosan zajlik körülötte a világégés, végül aztán - talán nem árulok el nagy titkot - eljön az ő nagy pillanata is.

Emmerich tehát biztosra ment: Benetton-színű figurái előtt nem léteznek vallási ellentétek, a kapzsiság megnyilvánulásai ezúttal is néhány öltönyöshöz köthetők, a katasztrófák pedig valamely könnyen beazonosítható látványossághoz. A költségvetés (260 millió dollár!) minden eddigi próbálkozását felülmúlja, mint ahogy a látványvilág is észbontó, ám ez a típusú film már rég elveszítette aktualitását. A válságnak köszönhetően a világ jóval kiábrándultabb és közel sem olyan naiv, mint akár 4-5 éve. Most már nem dőlünk be egy ökokatasztrófa fenyegető rémének, hisz az elementáris támadás a pénztárcánkon keresztül érkezik, s Emmerich hiába is próbál ráhúzni aktuális topikokat a 2012-re, az euromilliárdokért megvásárolható túlélés problematikája van olyan nyögvenyelős, mint a végítélet árnyékában elhangzó, világméretű összefogásra buzdító elnöki beszéd.

És az arányokkal is gondok vannak. Tudom, most néhányan biztosan mosolyogtok, hisz az arányérzék Emmerich számára legalább annyira ismeretlen képesség, mint teszem azt, Michael Bay előtt, de a mozi sajnos egy idő után kibillen a masszívan fel- és leépített status quojából. A legnagyobb patronok a 150 perces játékidő első felében durrannak, és miután a természet jól kitombolta magát, az emberiség után a történet is kezdi elveszíteni a lába alól a talajt, hisz a hősök továbbra is egyik helyzettől a másikig futkároznak, csupán eme szituációk kezdenek egyre fáradtabbak, idétlenebbek lenni.

Ilyenkor lesznek a logikai bakugrások is egyre bántóbbak, az érzelmek és dialógusok is egyre közhelyesebbek és mikor az emberiség túlélése egy technikuson, egy elméleti kutatón és az elnök lányán múlik, és nem azon a sok ezer szakemberen, akik a környéken sertepertélnek, akkor az egyszeri nézőben automatikusan felmerül az a lesújtó kérdés, hogy "ezt mégis hogy gondolták?"

Megmondom én. Kicsit pornográf (légy szemtanúja a világ pusztulásának), kicsit erőltetett, de messze nem olyan offenzív és ízléstelen szórakozásnak, mint az a másik szuperprodukció, melyet bevételben ez a megalománkodás valószínűleg meg sem közelít majd. Talán tényleg ránk férne egy interkontinentális tisztogatás?