Valahol biztos elsütötték azt a szlogent, hogy Robert Zemeckis filmjében "Dickens klasszikusa új életre kel", de ne dőljetek be neki: ez a film holtan érkezik a mozikba és minden csimbummja ellenére az is marad. Ha úgy veszem, egy szellemekkel kacérkodó produkció esetében talán nem meglepő a hullaszag, de egy olyan karácsonyi történet kapcsán, melyet a "Disney's" címmutációt látva elvileg gyerekeknek, családoknak szánnak, a pulzus hiánya maga a megtestesült csőd.

Jim Carrey-től nem szokatlan a nagy fenekű karácsonyozás, mi több, Ron Howard méregdrága THE GRINCH-ét az ő bohóckodása adta el (mentette meg?), ezzel szemben A CHRISTMAS CAROL-ban szorosra fogja a humorgyeplőt. Érezhetően rendezői parancsra teljesít, hisz Zemeckis szerint a humorbombák, grimaszpróbák nem férnek össze a történet tanításával. Ebben egyet is értenék, ha ez a komolykodó megközelítés nem lenne képmutató, ugyanis ha a humornak helye nincs, akkor a gigantikus látványelemeknek (melyek többnyire hosszadalmas repkedésből, házak közötti/feletti/alatti menekülésből és hátborzongató üldözésből állnak) vajh milyen létjogosultsággal bírnak?

Prezentációssal, mi mással. A pixelek világában ragadt Zemeckis tulajdonképpen ugyanazt az egyéjszakás trükköt csinosítgatja immáron harmadik filmjében, de hiába minden részlet, hiába a teret és időt csak számítógépes grafikával áthidalhatóan ábrázolt lélegzetelállító - majd idejekorán monotonná váló - hullámvasutazás, a karakterek halottak, ám ezúttal nem csak azért, mert a tekinteteik azok.

Scrooge (Carrey) Pató Pál uram amerikai megfelelője, kapzsi és gyűlölettel teli, jól meg kell leckéztetni. Pont. Eljő hát az elmúlt, a jelen és az eljövendő karácsonyok szelleme - mindhárom Carrey megformálásában, habár ez csak a középsőnél szembetűnő - és elviekben meg kellene ismernem Scrooge útját, lelki torzulásának titkát, valamint  elkerülhetetlen érzelmi rehabilitációját, ám a képeslapok formájában prezentált múlt, a didaktikus jelen és a CGI-temetőbe ültetett jövő képtelen érzelmi kötődést kialakítani a figurához, aki előbb morog, aztán könyörög, végül beletörődik. Na de miért? Csak mert látja, amit szellemek nélkül is láthatna? Látja a körülötte élők nyomorát? Látja a saját lelkének sivárságát? 

Természetesen a módszernek van alapja, hisz a pszichológiatudomány egyik alapvető dogmája az, hogy a problémás eseteket megpróbálja kívülről láttatni, szembesíteni, de jelen esetben a láttatást elnyomja a produkálási inger, amely a már említett látványeffektusokban ölt testet. Már-már sírnék némi giccs után (Zemeckis minden bizonnyal szívére vette azt, amit a THE POLAR EXPRESS-ért kapott), néha bele is fúródik egy-két negédes cukorszilánk a filmbe, de ezek úgy hatnak, mint egy-egy hamis hang a temetői énekben. Lélektelen, üres animációs horror: tényleg ez kell nekünk karácsonyra, ráadásul november elején?