Két énem is vágta a centit a Wendigo zenekar második albumának megjelenése előtt. Az egyik a zenekedvelő/zenész fejem volt, aki már kielégíthetetlen éhséggel vágyott a sejthetőleg zseniális dallamokra, a másikat pedig az uttóbi időben háttérbe szorult blogger arc jelentette, aki nagyon szeretett volna már egy alkalmat arra, hogy megossza veletek az utóbbi évtized messze legjobb magyar együttesét - fájó ugyanis, hogy három évvel a debütáló album után is alig ismeri őket valaki. Az Audio Leash című korong ma végre megjelent, méghozzá teljesen ingyenesen letölthető formában. Első hallgatás után mindenképp dobogós az év lemeze versenyben (pedig a jelenlegi befutómról még nem is írtam, pótolni fogom), még kap néhány pörgetést, és érkezik a kritika, most azonban inkább a zenekarról ejtenék pár szót. Hogy miért nem a kritikában, mint ahogy eddig terveztem? Az ok egyszerű: az album kiadásához egy szomorú hír is társult: a Wendigo tagjai sajnos mától külön utakat járnak, de ez a bejegyzés nem csak gyászhír, hirtelen végük számos égető kérdést hozott felszínre bennem.
Két énem is vágta a centit a Wendigo zenekar második albumának
megjelenése előtt. Az egyik a zenekedvelő/zenész fejem volt, aki már
kielégíthetetlen éhséggel vágyott a sejthetőleg zseniális dallamokra, a
másikat pedig az uttóbi időben háttérbe szorult blogger arc jelentette,
aki nagyon szeretett volna már egy alkalmat arra, hogy megossza veletek
az utóbbi évtized messze legjobb magyar együttesét - fájó ugyanis, hogy
három évvel a debütáló album után is alig ismeri őket valaki. Az Audio
Leash című korong ma végre megjelent, méghozzá teljesen ingyenesen
letölthető formában. Első hallgatás után mindenképp dobogós az év
lemeze versenyben (pedig a jelenlegi befutómról még nem is írtam,
pótolni fogom), még kap néhány pörgetést és érkezik a kritika, most
azonban inkább a zenekarról ejtenék pár szót. Hogy miért nem a
kritikában, mint ahogy eddig terveztem? Az ok egyszerű: az album
kiadásához egy szomorú hír is társult: a Wendigo tagjai sajnos mától
külön utakat járnak, de ez a bejegyzés nem csak gyászhír, hirtelen
végük számos égető kérdést hozott felszínre bennem.
Én még 2005-2006 környékén, a Reconnecting demo formájában találkoztam a szemtelenül fülbemászó, de mégis brutálisan intelligens (vagy intelligensen brutális?) metált játszó bandával. A három számos kis promó ígéretes volt, de még nem tettem le tőle a hajam. Ekkor jött a 2006-os Let It Out lemez, melyet azóta is állandóan hallgatok: 1-2 dal ugyan kicsit semmilyen, de az album nagy része valami pofátlan módon iskolázta le az egész magyar zenei életet, Bátky Zoltán hipnotikus énekhangja és a néhol éteri, máshol kegyetlen gitárszólamok olyan számokban találtak egymásra, melyekhez foghatót hazai zenekaroktól azóta sem nagyon hallottam. Nem meglepő módon minden underground szakmai díjat bezsebeltek a fiúk, az igazi meglepetés azonban az volt, mikor a megasztáros bulvárcsillagok mellett ők is jelöltek lettek a Fonogram díjátadón, megszerezve ezzel az esélyt arra, hogy az országot (és a híres-neves magyar metált) képviseljék az eurovíziós dalfesztiválon. Mivel közönségszavazásról volt szó, a banda ügyes kampányba kezdett, ahol a műfaji általánosítást kihasználva kértek minden normális embert, hogy szavazzon a hallgatható zenére a rágógumi futószalag-sztárokkal szemben. Az eredmény? Hatalmas siker, szárnyaló szavazatok, majd a meglepetés: a srácok 17 szavazattal lemaradva lettek másodikak Rúzsa Magdi mögött. Érthető módon a műfajcentrikus sajtó, a rajongók, és maga a zenekar is hitetlenkedett, de hát mit lehet ilyenkor tenni?
Kiadói támogatás nélkül ebben az országban keveset: egy lemez felvétele és terjesztése már önmagában könyörtelen pénzmennyiségeket követel, de még így sincs az embernek épkézláb koncertlehetősége, melyet ma már kizárólag kapcsolatokkal lehet szerezni. Álltam már több budapesti underground klub színpadán, szidtam már backlinet, teknikust, közönséget, zenésztársat, de soha nem fordult még elő, hogy mindennel maradéktalanul elégedett legyek. Igaz, egy maximalista állat vagyok, de azért továbbra is itt motoszkál a kérdés: a filmipar kapcsán már számtalan bejegyzést írtunk a kalózkodás negatív hatásairól, de nem lehet, hogy a jelenlegi kiadói hierarchia ugyanilyen szinten káros? A Wendigo nem az első, de az eddigi legfájdalmasabb áldozata a kis halak kilátástalan helyzetének. A megoldás egyelőre messze van.
A külföldi nagyok, mint a Radiohead és a Nine Inch Nails már próbálkoztak az ingyenes terjesztéssel, előbbi leginkább presztízs értékű, míg utóbbi már komolyabb sikerrel. Trent Reznor egy, a kezdő zenekaroknak tanácsokat tartalmazó hosszú értekezésében ezt és az internetes word-of-mouth maximális kihasználását nevezte a zeneipar jövőjének, de a hazai pályán egyik sem könnyen kivitelezhető: Magyarországon nincs igazi underground zenei élet, beszéljünk akár újoncokat felfuttató klubokról, akár online közösségekről, egy hallgatható minőségű felvétel készítése pedig az átlagkeresetből szinte megfizethetetlen. Egyelőre marad az egyhelyben toporgás és az örök dilemma az üres küzdőtér és a lelkünk eladása* között. A Wendigo tagjainak ebből lett elege, hibáztatni nem tudom őket, de visszasírni még sokáig fogom. Ahogy az új album első, lenyűgöző dalában BZ énekli: egyelőre elveszett a reményt jelentő fény. Reméljük, lesz, aki újra meggyújtja.
(*a független, de sikeres irie maffia, brains és hasonló förmedvényekről azért nem beszélek, mert ők már alapból a bociboci zenei komplexitásánál mozognak, úgyhogy termékeik inkább nevezhetőek szociális ajzószernek, mint zenének. rajongóktól elnézést.)