Én és a soccer valahol ott intettünk könnyes búcsút egymásnak, amikor Iaquinta egy meccsen félreérthetetlen jelekkel kommunikálta le túlspilázott taknyolását követően a csapatorvosnak: nincs semmi bajom, csak megjátszom - ápoljatok, vigyetek le, húzzuk az időt. Az eset időpontja nem érdekes; maga a jelenség náció-független és abszolút nem egyedi, engem viszont éppen ez a jelenet dekázott anno a kocsmai vetélkedők norvég másodosztály tranzakcióinak topikkirályi címétől (mely szerénytelenség nélkül egy volt csak az ezernyi futball-kvízben szerzett bajnoki titulusom közül) a focit kapirgáló női átlagtudás színvonalának környékére. Kapcsolatunk ekkor és ezzel ért szomorú véget.
Képeslapokat azért még kapok tőle, s ez a legutolsó különösen kedves a szívemnek. Egy Brian Clough biopic-ről van szó, ugyanis. Említett úriember a hetvenes évek angol futballjában tevékenykedett, s szemtelenül fiatalon vált a liga topmenedzserévé. Modora, nagyképűsége egyszerűsítette a vele való viszonyt: vagy gyűlölte őt az ember, vagy imádta. Szakmai hozzáértése mindmáig vita tárgya, eredményessége viszont nem az. A Derby aládúcolta karrierjét, a Leeds majdnem derékba törte azt, s csak a biográfiájában kevésbé jártas olvasókra való tekintettel nem írom le, hol is ért véget a történet. Érdemes megnézni.
Elnézést azoktól, akik a rendezőt, Tom Hoopert már felfedezettnek nyilvánították - most letudnám magam is a restanciát. Kiváló dramaturgiai érzék, ritmusos, jó vágások, néhol már-már művészi beállítások jellemzik a munkáját, a legnagyobb érdeme mégis az, hogy sok fiatal kollégájával ellentétben ő tényleg nem akarja kamerájával megváltani a világot. Nyugodt, türelmes rendezés, formabontó ötlettel: szinte focijelenet nélkül dirigál le egy futball-filmet (legparádésabb szcéna a Leeds elleni első győzelem öltözőbéli leközvetítése). Hooper nem hazudtolja meg önmagát, s előző rendezéséhez hasonlóan (John Adams sorozat, hamarosan írunk róla) ismét autentikusan építi fel a korabeli miliőt, a téglafalas stadionokat, a csíkos mackóban kerítésnek támaszkodó, cigarettázó játékosokat, vagy a futballkorszak emblematikus jelenetét, a rádión végigizgult FA Cup sorsolást. Közben a kulimunkát is elvégzi, pipálja a dátumokat, belengeti a kötelező tabellákat, citálja a kísért élet mérföldköveit, mégis, képes a sótlan masszát emészthető darabokra szeletelni, mi több - bevállalva a fikcióba farolás veszélyét - fűszerezni azt. Hooper elsősorban meséli a történetet, s csak másodsorban mutogatja azt. Kitűnő kombó. Másik védjegyét is szigorú tekintettel ellenjegyzi: nem kuszálja a sorsokat, nem követ mellékszereplőket, végig Clough-t tartja a fókuszban, melynek köszönhetően könnyű és gördülékeny az output.
A film lángoló pallosa persze Michael Sheen, aki rövid időn belül immáron harmadjára bújik valós személy bőrébe (Blair, Frost), és fegyverzi le a kritikusokat játékával. Ezzel a Pinokkió arccal ez a produktum különösen valószerűtlen, a faszi x-akta. Colm Maeney már nem az, ő egyszerűen fogalom. Akinél rezeg a léc, az a Clough hűséges fegyverhordozóját, Peter Taylort alakító Timothy Spall: színpadiasságra való hajlama giccsgyanúsra írt jeleneteivel összegyúrva csúnyán kilóg az elsősorban textúrájáért dicsérhető anyagból, így az élvezeti érték megtartása végett őt javaslom, hajtsuk inkább a film szövete alá. Ne tegyük viszont ugyanezt Stephen Grahammel, aki ismét szórakoztatóan tapló.
Kerek, szépen összerakott alkotás. Örömfoci. Azoknak is jó szívvel ajánlom, akik eddig csak fényképről láttak stoplis cipőt.