Két évvel ezelőtt a Szigeten kiderült, hogy elég megpillantani egy arra járó világsztárt, és még egy akciós csajból is kibújik az agyatlan egysejtű. Idén első kézből tapasztaltam, hogy a jelenség akkor is előidézhető, ha az általunk legnagyobbra tartott zenészek egyikével a poros ösvények helyett a wan2 sátor színpadán, koncert közben futunk össze. 

Két évvel ezelőtt a Szigeten kiderült, hogy elég megpillantani egy arra járó világsztárt, és még egy akciós csajból is kibújik az agyatlan egysejtű. Idén első kézből tapasztaltam, hogy a jelenség akkor is előidézhető, ha az általunk legnagyobbra tartott zenészek egyikével a poros ösvények helyett a wan2 sátor színpadán, koncert közben futunk össze.

A csütörtöki napot a külföldi fesztiválozók között kezdtem: a Ting Tings még érezhetően nem akkora név a magyaroknál, hogy megérje 16:30 előtt felkelni/abbahagyni a munkát, és akinek fogalma van az angol duóról, azok is csak a ’That’s Not My Name’ című minden zeneiséget nélkülöző förtelmet ismerik. Na de sebaj, hollandokkal és angolokkal bevédtem magamat, majd jót nevettem azon, hogy a zenekar csak a We Walk introjának kedvéért berakott egy szintit a színpad sarkába: Jules De Martino egy periódusnyit pötyögött rajta, majd beült a dobok mögé, és innentől az összes billentyűszólam sample-ről ment.

De ennyi baj legyen: a zenekar egyébként a szemmel látható tapasztalatlanság és a lelkes energia aranyos keverékével prezentálta a számokat, Katie White pedig gitározás, dobolás, éneklés és a magyar szavakkal való küszködés alatt is elragadó (nincs viccesebb, mint „a magyarom szar, úgyhogy bulizzunk” angol akcentussal előadott változata). Egylemezes előadók lévén még nem tudnak igazán ütős live setet összerakni, hiszen mindent játszani kell, de ha így folytatják, pár év múlva kiváló koncertzenekar lehet belőlük (valószínűleg egy-két session zenészt is kénytelenek lesznek összeszedni).

A Bloc Party a „hogyan játsszunk szar zenét jól” tipikus esete volt. Kele Okereke énekesnek és showmannek is nagyszerű, de a számok ezerszer lerágott unalmas indie sablonokból építkeznek, a közönség persze kajálta, mint ahogy Fatboy Slim leginkább nevetséges lemezcserélgetését is. Norman Cook az évek során jópár örökérvényű bulislágert tett le az asztalra, de ettől még nem nézzük el neki, ha élő fellépés néven egymás után pakol néhány saját és nem saját örökzöldet. Ezt az iTunesom is megcsinálja, csak nincs hozzá ilyen vizuál (hogy valami pozitívat is mondjak).

Túl sokáig nem szenvedtem a nagyszínpad előtti tömegben, egy órával Tricky kezdése előtt bevetettem magam a Wan2 sátor első sorának közepére (a Vive la Féte sajnos elmaradt, így kongott a hely), ez a döntésem maradéktalanul kifizetődött. Már ezen a blogon is fejezetek íródtak a Portishead zenéjének letaglózó érzelmi hatásáról (legutoljára az első napos beszámolómban esett róla szó), a Massive Attack kulturális öröksége pedig elvitathatatlan, de szerintem a Bristol Sound legközvetlenebb és legemberibb terméke Tricky zenéje, mely évtizedes sötétséget és brutalitást közvetít zsigerig hatoló dallamokon keresztül. Kijelenthetem, hogy ez élőben hatványozottan igaz.

Szavakkal nehéz megragadni azt az elemi erőt és energiát, amit Tricky a színpadon (gyakran a közönségnek háttal) állva, illetve tombolva közvetít, de a belőle áradó nyers erőt testközelből is érezhettem: a rendkívül kedves és szimpatikus biztonsági őrök legnagyobb megelégedésére az ötödik dal környékén az első sorok képviselői is a színpadra kerültek: addig is épp elég eufórikus állapotban voltam, de ez a pár számos blokk és a karnyújtásnyira lüktető zene, a Veronika éjsötéten dübörgő dobja, no meg az Ace of Spades kíméletlenül magával ragadó sodrása volt az, mely már-már testen kívüli élményt eredményezett. Miután mindannyian kaptunk egy ölelést a félmeztelen félistentől, én még belógtam az őrizetlenül hagyott backstage részre is, hogy onnan végignézve a koncert hátrelévő részét, utána még egyszer köszönetet mondhassak az élményért.

Ja, és továbbra sem tudom, hogy Francesca Belmont hangja vagy teste a lenyűgözőbb.