Az idei Sziget első napja nem sok meglepetéssel szolgált: a színpadok, sátrak, elvetemült fesztiválarcok és az ismerős arcok mind ugyanott álltak/feküdtek, mint ahol tavaly hagyta őket az ember. A tömeg talán nagyobb volt egy megszokott első naposnál, és az Arany Ászok is eltűnt, így már csak Drehert csapolnak a pultoknál – a víz-sör arány azért továbbra is jelentős.

Az idei Sziget első napja nem sok meglepetéssel szolgált: a színpadok, sátrak, elvetemült fesztiválarcok és az ismerős arcok mind ugyanott álltak/feküdtek, mint ahol tavaly hagyta őket az ember. A tömeg talán nagyobb volt egy megszokott első naposnál, és az Arany Ászok is eltűnt, így már csak Drehert csapolnak a pultoknál – a víz-sör arány azért továbbra is jelentős. 

Részemről rögtön a nagyszínpadnál kezdtem a napot: öt perccel az IAMX kezdése előtt jutottam ki, és – a korai kezdés miatt ugyan kissé szkeptikusan, de – letáboroztam a még elég foghíjas közönség első részében. Jobban nem is dönthettem volna. Chris Corner a Depeche Mode sötét hangzásvilágát Metthaw Bellamy énekmanírjaival vegyítő formációja stabilan összerakott, profi, és mégis közvetlen koncertet adott, a dalok refrénjei mindenkit megmozgattak, a köztük lévő instrumentális electro-zúzások pedig egyszerűek, de zsigerig hatolók voltak.

A nagyszínpad hangosítása ingadozott, néha kifejezetten szépen szóltak a hangszerek, máskor egy pillanat alatt kása lett az egészből – szerencsére a legjobb daloknál rendben volt a rendszer, ráadásul a hálátlan időpont ellenére a zenészek is élvezték a bulit. Nagy kár, hogy az abszolút csúcspont Kiss and Swallowt nem hagyták meg a ráadásra, utána a két bónusz szám túlságosan lagymatagnak hatott.

Szívemmel még a torkomban megtaláltam a társaság épp söröző tagjait, akik kedvéért belefüleltem a Ska-P zúzdájába is, de 3-4 szám után úgy éreztem, mindent hallottam, így rövid pihenés következett, majd a világzenei nagyszínpad felé vettem az irányt néhány „derohadtmesszevanez” kíséretében.

Az Oi Va Voi egy gyönyörű hanggal, két csodálatos pár lábbal és igazán eklektikus zenével hódított: a zsidó és magyar népi motívumok keveredését helyenként funk, rock és már-már metálba hajló riffek, valamint olyan dobtémák színezték, melyek a party arénában is megállták volna a helyüket. Bridgette Amofah éneke minden férfit megsimogatott, az instrumentális részeket pedig Anna Phoebe hegedűjátéka dobta fel (a legmaradóbb egy lendületes hétnyolcados darab volt). A legfontosabb azonban a színpadon állók arcán látható hatalmas mosoly volt: a jónéhány gyengébb dal ellenére is lélegzett az egész koncert, nagy kár, hogy a hangosítás miatt ez szemmel jobban volt érezhető, mint füllel.

Lily Allen pozitív csalódás volt, nem csak azért, mert slágerénekesnőtől szokatlanul élőben is tudott énekelni, de az élő hangszerelés (szubjektív pluszpont a billentyűsnek, hogy olyan Roland szintit használ, amilyennel én is nyomulok) kifejezetten élvezetessé varázsolta a butuska dalokat, a helyenként felhangzó rave betétek pedig még a magamfajta szőrösszívű sznobot is rendesen megmozgatták. Lily egyébként aranyosan high volt, a számok alatt összevissza ténfergett, köztük pedig kontrolálatlanul vihogott, az első sorokban álóknak való sörosztogatás mellett ez is emberi színt vitt egy megasztár koncertjébe, szerettük.

Rosszul érzem magam, hogy mindig le kell írnom, de a technikusoknak itt is behúztam volna egy hatalmasat, a koncert első felében olyan szinten felhúzták a basszusgitáros kollégát, hogy még a Squarepusher gigen is sok lett volna. Később szerencsére helyreállt.

Sajnos a wan2 sátort is elkerülte az újítás: a normális hangosítás és a levegő továbbra is hiányzik a helyből, de a White Lies koncert az első sorokban azért élvezhető volt. Kicsit még kiforratlan, sok helyről nyúló, de érdekes egyveleget alkotó zene az angol bandáé, akik egy jobb énekessel sokat profitálhatnának, a dobosukat viszont ne cseréljék: az egyszerű 4/4-et újabb-és újabb bontásokkal feldobó Jack Lawrence adta az egész műsor lendületét, bár a fénypont számomra így is az utolsó előttiként felhangzó Portishead cover volt. Ugyan Harry McVeigh hangja érezhetően kevés ahhoz, hogy a The Rip eredeti szépségét visszaadja, de a dal így is könnyfakasztó erejű volt.

Rosszabbnál rosszabb hangrendszerek és lelkesebbnél lelkesebb fellépők, akik így időnként saját zenei hiányosságaikat is feledtetni tudták: így indult az idei Sziget.