Mikor utoljára találkoztunk, a rockerdrakulás-szuperhelsinges marhaságával Stephen Sommers lyukat égetett az agyamba. Talán ez is lehet az oka annak, hogy a G.I. JOE-t széles és bárgyú gyermeki vigyorral az arcomon örvendeztem végig, mi több, ha nem lettem volna körülvéve szigorú újságírókkal, akik vélhetően megvető pillantásokkal jutalmazták volna kirohanásaimat, talán itt-ott még tapsikoltam is volna. Ez a film ugyanis két teljes órára segített elfelejteni azt, mennyire hálátlan dolog felnőni és levetkőzni a gyermeki lélek önző, ide-nekem-mindent hozzáállását és azt az őszinte ártatlanságot, amivel ennyi celluloid marhaságot fogadni, megemészteni és értékelni kell.

A fegyverpornós Michael Bay csak álmodozhat arról a kalandról, arról az érzésről, amit a G.I. JOE nyújt, ez a film ugyanis többkevesebb sikerrel megidézi azt az érzés, amit anno a STAR WARS indukált. Természetesen Sommers durrbele munkája közel sem olyan összeszedett, messzemenőkig nem szűzies, s főleg nem annyira hangulatos, mint Lucas generációfomáló meséje, viszont legalább annyira ambíciózus, s ha megfelelő hangulatban, mi több: korban kap el, akkor ez lehet életed egyik legnagyobb filmélménye.

Persze, ehhez nem árt, ha még nem múltál el tíz éves, illetve nem árt, ha annak hiszed magad, miközben a vásznon egy űroperát látsz megelevenedni, ami történetesen a Föld nevű bolygón játszódik, de egy egészen alternatív univerzumban. Ott, ahol Párizs alatt egy akkora kutatóállomás működik, melynek összekötő folyosóira simán befér egy repülőgépanyahajó, a főgonosz nem egy egyszerű bázist, hanem egy egész várost épített az Északi-sark jégtáblái alá, a G.I. Joe szervezet tagjai pedig Rambókat esznek reggelire, különösebb rácsodálkozás nélkül fogadják az olyan futurisztikus megoldásokat, mint a láthatatlanná tévő köpeny (igen, azt, csak itt máshogy hívják), vagy azt a szerkezetet, amivel olvasni lehet a frissen elhullott ellen gondolataiban. A kedvencem pedig az a csuklós gatlinggel felvértezett RoboCop-szerkó, amiben 150-nel lehet rohangászni, akár falakon áttörve és járműveken átgázolva, s mindezt olyan piruettek kíséretében, mintha csak selyemből lenne a páncél.

Legalább ennyire papírmasék a szereplők is - típusfigura mind a komikus feka mellékszereplőtől kezdve az érző szívű izomjánoson át a szuperokos vöröskéig; a rosszarcúak pedig a szó szoro értelmében rossz arcúak - de legalább vannak figurák és vannak motivációik, mi több, akadnak megmosolyogtató visszaemlékezéseik is, melyek arról regélnek, hogy a gonoszak valamikor jók voltak, s az a szótlan nindzsa, amely egy Mignola-figura módjára aprítja a népet, valaha éhező kisfiúként rótta az utcákat Tokióban, s már akkor megismerkedett azzal az ősi ellenségével (szintén hátulgombolós), akivel természetesen lejátszanak néhány csörtét a film során.

Bizonyos szempontból tehát a G.I. JOE nem okoz kellemes csalódást: egy túldimenzionált nyári moziszörny, amely logikát és fizikát egyaránt mellőz, viszont gigászi fun a döcögős nyitányt leszámítva az adrenalinporlasztó párizsi romboláson át a többfrontos befejezésig, ahol levegőben, földön és vizen, mi több a víz alatt is megalomán háború zajlik - kábé úgy, mint a RETURN OF THE JEDI-ban.

És ha nem Sienna Miller a legszexisebb gonosz a világon, akkor senki más.