2009. július 24. 20:00 – a Syma csarnok színpadjára Brüno totyog ki. Később kiderül, hogy Alec Empire az, aki röviden (egy 30 perces set keretében) játszik nagyon hangos, nagyon zúzós, és helyenként még annál is inkább öncélú kortárs-pszichedelikus-elektro-punkot. De ez a körülöttem (az első sorban) állókat nem érdekli. Mi ma valami egészen különlegesért jöttünk. 

 

21:00 – a fények kihunynak. Filmszakadás.

23:00 – úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy vonat. Még a kislábujjamból is csavarható az izzadság. A lábaim alig működnek. És bár az élet sok meglepetést tartogat, hatalmába kerít egy érzés, mely szerint innentől csak lefelé vezet az út.

2009. július 24. 20:00 – a Syma csarnok színpadjára Brüno totyog ki. Később kiderül, hogy Alec Empire az, aki röviden (egy 30 perces set keretében) játszik nagyon hangos, nagyon zúzós, és helyenként még annál is inkább öncélú kortárs-pszichedelikus-elektro-punkot. De ez a körülöttem (az első sorban) állókat nem érdekli. Mi ma valami egészen különlegesért jöttünk. 

 

21:00 – a fények kihunynak. Filmszakadás.

23:00 – úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy vonat. Még a kislábujjamból is csavarható az izzadság. A lábaim alig működnek. És bár az élet sok meglepetést tartogat, hatalmába kerít egy érzés, mely szerint innentől csak lefelé vezet az út.  

Alapvetően hideg, racionális emberként mindig nehezemre esik a Nine Inch Nailsről írni – az elfogulatlansággal pedig próbálkoznom is felesleges lenne: Trent Reznor munkássága, gondolkodásmódja, zenéje kivételes hatással volt rám az évek folyamán, és ennek eredményeként csak egysejtűvé visszafejlődött ostoba rajongóként tudok nyilatkozni a NIN második budapesti koncertjéről is. Ezért előre is elnézést kérek.

A Wave Goodbye Tour – nomen est omen – a zenekar 21 éves pályafutásának végét jelölheti, Reznor meghatározatlan ideig kényszerpihenőre vonul, mely a zeneileg hihetetlenül termékeny, de brutális önpusztítással majd újjáépítéssel övezett karrierjén végigtekintve érthető: merész kijelentés, de ez talán még Clint Eastwoodnak is sok lett volna.

A pénteki színpadot szemlélve a helyzet már sokkal inkább kétoldalúnak tűnt. A bolygón töltött eddigi 44 év mindegyike ott hagyta a nyomát az egyébként eszméletlen fizikai formában lévő Reznor arcán, de az energia, mellyel a közönség központi idegrendszerét újra és újra szilánkokra zúzza, még mindig ott lüktet, és amikor két szám között azt mondja, hogy kurva jól érzi magát, akkor tudod, hogy az úgy is van: nem csak legendás őszintesége és közvetlensége miatt, hanem mert érződik, hogy akármennyire is belefáradhatott az egészbe, valahol még mindig élvezi ezt a rutint.

Az idei turné fiatalos, ezúttal háromtagú hangszeres szekciója sem maradt ki a buliból: Justin Meldal-Johnsen ugyan a basszusgitárosoktól megszokott rezignált introvertáltsággal pengette a húrokat, de Robin Finck tekintete amúgy is két emberre elegendő őrültséget hordoz, és az ujjai közt a Fragile dalainak gyönyörűen hömpölygő, kortárs komolyzenét idéző dallamai, a Downward Spiral brutális nyersességet igénylő negyedes riffjei és az újabb albumok klasszikusabb rocktémái is kiválóan szólalnak meg.

Az igazi aduász azonban Ilan Rubin, aki az eddigi dobosoknál sokkal technikásabb ritmusokkal dúsítja fel a dalokat (a Survivalism verzéjének off-beat témája érezhetően megakasztotta a közönség tombolását), de multi-instrumentalistaként még a legfontosabb billentyűtémákat is kíválóan szólaltatja meg.

így kezdődött - Pinion + Wish

Na nem mintha ezen ott helyben bárki is ráért volna töprengeni: elég volt felhangzani a nyitó Pinion után menetrendszerűen következő Wish első taktusainak, és a Syma csarnok közönsége minden emberi méltóságát zsebre vágta, hogy a 23 számos setlist végéig ösztönlényekként tomboljuk végig a felénk áradó zenei hurrikánt. Üvöltöttünk, zúztunk, ugráltunk – bármit, csak kitörhessünk ebből a világból. A NIN zenéje még mindig szétfeszíti a korlátokat.

A dalok között természetesen ott voltak az évek óta visszaköszönő slágerek: a March of the Pigs, a Burn, a Hand that Feeds (avagy, Reznor szavaival élve, „a dal, mely legyőzte George Busht”), a Head Like a Hole, és persze zárószámként a mindig szívszorító Hurt – egyedül a Closer és a Terrible Lie nem szerepel az idei turnén a megszokott koncertszámok közül.

echoplex

Az újabb dalok – a fantasztikus 1.000.000, a magával ragadó Discipline és a lazításra alkalmat nyújtó Echoplex – mellett ritkaságok töltötték ki a játékidőt – hallhattuk többek között a kiadatlan Non Entity-t, a Last-ot, a Gone, Still-t, de a Downward Spiral jelentős része is felcsendült (illetve zúdult), az „ezt nem hiszem el bazdmeg” kiáltásom azonban a Dead Souls elején tört ki belőlem.

Legnagyobb könnycseppjeimet azonban a Something I Can Never Have alatt hullattam: a Nine Inch Nails hajnalán, húsz évvel ezelőtt felvett ballada talán minden idők legfájdalmasabb szerelmi csalódását vágja az ember szívébe, minden egyes hallgatással egyre csak erőteljesebben. Nem csak a hallgatót, de az előadót is megbabonázza - a jelenleg boldog párkapcsolatban élő, az esküvőjére készülő Trent Reznor ugyanazzal a rémisztő szenvedéllyel és megszállotsággal énekelt, suttogott és ordított, mint akkor régen, a stúdióban. A régi és új hasonló összefonódása nyomta rá bélyegét a teljes koncertre: a zene, az előadásmód, de leginkább Reznor maga, mind ott rejtik az elmúlt évtizedeket, de valahogy érződik, végérvényesen felnőttek, beértek. 

Hiszen a mikrofonállványok is hiába repültek messzebbre, mint valaha - ezúttal már ott pihentek a tartalékok.

Pinion 
Wish 
Last 
Discipline 
March Of The Pigs 
Piggy 
Reptile 
Burn 
Gave Up 
La Mer 
Something I Can Never Have 
Non-Entity 
Gone, Still 
The Downward Spiral 
Mr. Self Destruct 
1,000,000 
Echoplex 
Survivalism 
The Good Soldier 
Dead Souls 
The Hand That Feeds 
Head Like A Hole 
Hurt