Tetszenek emlékezni: ott hagytuk abba, hogy könnyes drámai csúcspont ide vagy oda, a háttérben azért csak bekasznizta derék drukkereinket a yard. A folytatás első képsorai ezért gyorsan helyre is teszik az időt és teret: a börtönben vagyunk, ahol a műfaj klasszikus amerikai kliséi, a rasszok és ideológiai közösségek helyett most üde újdonságként a soccer szolgáltatja a kohéziós erőt, és a horogkereszt vagy a Korán helyett a West Ham, a Chelsea és a Millwall címere alatt szerveződnek a seregek. A háromtagú Hammers-különítményért izgulhatunk, akik az első résszel történő átfedettség hiányának köszönhetően érzelmi nullszaldóról indulnak, így maximum azért szerethetjük őket jobban, mert kisebbek, mint az átlag Millwall-troll, és kétharmaduk rendelkezik a sajátos környezetben a kopaszsághoz képest civilizáltságot sugalló fejszőrzettel (ha sztereotip, akkor is).

Ami a fantasy-nek az ork, az a futball-filmeknek a Millwall-szurkoló, így nem meglepő módon hőseink feszt velük kerülnek a közös kerengőre. Az akciókat, dialógusokat az Oz leghumánusabb epizódja is természetesen a fogai közül piszkálná ki, jelen esetben viszont nem a tini bunyók silánysága az, amely a nézőt fanyalgásra készteti, hanem az egyszerű felismerés: a koncepció hibás, a szurkolói szubkultúra rácsok mögé kényszerítése pontosan azoktól a jellemzőktől fosztja meg a jelenséget, amelyek alapjáraton érdekessé teszik. A prequel ügyesen nyúlt a fél-militarista huligán szerveződésekhez, bemutatva azok hiánypótló funkcióját agresszió, testvériség, valahová tartozni vágyás terén; az összecsapások előtti készülődést (sörrel), az utcán lefixált csatákat, és a harcok utáni megérdemelt ünneplést (még több sörrel). A folytatás, bár új elemet visz a börtönbeli csoportba szerveződés mozgatórúgóinak kínálatába, ezen felül semmilyen új motívumot nem képes felmutatni. A nézőnek pedig édes mindegy, hogy felekezeti okokból tuszkol-e le egy tízkilós súlyzót az egyik elítélt a másik torkán, vagy csak azért, mert az a White Hart Lane környékén lakik, és történetesen le is jár a stadionba.

A Green Street Hooligans 2 egy „egyhurkapálcás" börtönfilm. Kiégett zsánerpetárdákkal, méltatlanul lejáratva a bratyót. Nem mellesleg olyan befejezéssel, amelytől végképp sírva fakadunk. A szánalomtól.