Mind robotok vagyunk. Én legalábbis biztosan. Nem azért, mert kockára fagytam a júliusi balatoni kánikulában (mennyi lehetett tegnap este? 16 fok?), s ennek köszönhetően csak mechanikus mozgásokra voltam képes, s hál istennek nem is azért, mert valami 1X1-es kockában robotolok heti 40 órában (szerencsére nem így van: inkább otthon robotolok heti 80 órában, de azt a 80-at úgy osztom be, ahogy akarom :). Azért vagyok robot, mert a német Kraftwerk ugyanolyan elemi erővel hatott rám tegnap este, mint 18 éve a BS-ben (tegye fel a kezét, aki 1. akkor már megszületett, 2. ott volt!), ugyanazokat az érzéseket váltotta ki, mint abból a jóval harmatosabb, egyáltalán nem akciós csajból, aki akkoriban voltam, s ahogy körbenéztem, ezzel az érzéssel nem voltam egyedül.
Felejtsük el a fesztiválok sleppjét (tudod, akik mindig előre tülekednek, pedig ez az egész nem is érdekli őket), a magam korabeli helyehulyázók mellett ott voltak az igazi, hardcore rajongók, azok a nagypapa korú urak, akik karba font kézzel, egyenes háttal, de ragyogó szemmel nézték a színpadot... ahol tulajdonképpen nem történt túl sok minden: négy germán úr (ebből csupán egyetlen alapító tag) feszített 1-1 laptop mögött, s szenvtelen eleganciával pötyögték ki ezeket a mindenki által ismert, csak gyakorta rosszul beazonosított ("Jé, azt hittem, ez egy Coldplay-szám!") dallamokat, de az is lehet, hogy az egész Winampról ment, s azok ott négyen egymással cseteltek vagy mutiban nyomták a Fekete Macskát. Én még ezt sem rónám fel nekik.
Hisz közel 40 évvel ezelőtt, amikor a Kraftwerk megalakult, még nem léteztek laptopok, sőt a legkisebb számítógép telepítéséhez nem csupán mérnöki PhD kellett, hanem minimum négy markos legény. Azokból az ősabakuszokból csiholták ki a tegnap hallott hangok nagyját (természetesen az évtizedek során többször is átpolírozva, de atmoszférájukban, üzenetükben változatlanul). Disszonanciának, jamnek nem volt helye (némi improvizációt azért az utolsó pillanatokban kiszúrtam, de lehet, hogy csak a mesterséges intelligencia szúrt ki velem), mint ahogy az organikus hangok is kimerültek Ralf Hütter nem ritkán elektronikusan eltorzított énekhangjában. De hát nem is vártam mást a technopop nagyszüleitől.
Szemlátomást a Kraftwerk öt éve ugyanazzal a showval turnézik (lásd MINIMUM-MAXIMUM), így a szettlistekben kissé járatosabb rajongók előre leképezhették magukban a koncert folyamat-mátrixát: a MAN MACHINE volt az első, a MUSIC NON STOP volt az utolsó nóta, a THE ROBOTS alatt természetesen a mechanikus manökenek táncát csodálhattuk meg, amit aztán a neonszínben ragyogó négyzethálós kezeslábasban visszatérő banda követett, s ez már a visszataps volt. A THE ROBOTS alatt gondolkodóba ejtett, ha egyszer Ralf is leteszi az abakuszt, a Kraftwerk talán akkor sem fog megszűnni: nem azt mondom, hogy onnantól kezdve robotok nyomogatják majd a "play" gombot, de a Kraftwerk soha nem is volt egyénközpontú zenekar, s ha az elkövetkező 2000 évben egyetlen értékelhető dalt sem programoznak össze az örökösök, ezek a zenék mindenkihez eljutnak majd.
Vagy talán mégsem. Nem a koncert alatt és után kiszúrt unott, érdektelen vagy egyenesen gúnyos arcok a legvészjóslóbbak: a banda legismertebb, legjobban szeretett száma továbbra is az, aminek sem hosszában, sem felépítésében, sem pedig témájában semmi köze nincs a gépekhez. Lehet, hogy mégsem vagyunk mindnyájan robotok - akadnak köztünk karbonalapú fertőzések is.
Sajnos fotóapparátust elfelejtettem vinni magammal, így a fenti kép nem a tegnap esti koncerten készült, ehelyett Zágrábban, s csalárd módon lenyúltam a magyar Kraftwerk rajongói oldalról. Entschuldigen Sie, bitte.