Az idei Depeche Mode koncert nem volt jó.

2006. június 12-én a brit zenekar zuhogó esőben, teltház előtt adott gyönyörűen megkoreografált és színészi profizmussal eljátszott koncertet a Puskás Ferenc Stadionban Anton Corbijn* nagyszerű vizuáljaival megtámogatva.

Három évvel később a körülmények adottak voltak: az eső ömlött, a helyszín megtelt, a műsor ismét előre betanult volt, Corbijn pedig ott ugrált a színpad előtt. Akkor mégis mi változott? Hajjaj, ezaz kérem: a nagy büdös semmi.

Dave ugyanakkor pörög a mikrofonálvánnyal, ugyanakkor rázza a seggét, és ugyanazokat a fáradt narcissztikus manírokat vágja be a közönség énekeltetésekor (mely mostmár kb az összes szám refrénjét jelenti: elfelejtettük a szöveget vagy csak ilyen lusták vagyunk?), a számok hangszerelése, mely 2006-ban még újszerű erőt kölcsönzött a régi daloknak, pedig teljesen ugyanaz, mint a Touring the Angel koncerten.

Az igazi probléma nem is ezekkel volt: szeretem azt a koncertet, a polcomon pihenő live cd-t már rengetegszer pörgettem a lejátszóban. De most néztem ezeket a fáradt, ráncos embereket a színpadon, és nem tudtam eldönteni, hogy ők vagy én unom jobban ezt a haknit, mely már az istentudja hányadik a Depeche Mode történetében. Az érzést tovább fokozta a legutóbbi pörgő-forgó mini-kivetítőket felváltó halálosan monoton háttérvetítés: Corbijn ezúttal néhány, egész számok kitöltéséhez kevés, de jó alapötletet (összeöregedő arcok, a peace jellé változó doomsday clock és mások) valósított meg közel sem izgalmas módon – az egyetlen kivétel talán a Strangelove érzéki videója, de a női közönség talán szívesebben nézte volna ott is a fél óráig egyhelyben álldogálló Dave-asztronautát.

Természetesen voltak elronthatatlan klasszikusok: az In Your Room – I Feel You kettős, az előbb említett Strangelove, vagy a mindig nagyszerű Personal Jesus most is jól szóltak, és jó volt olyan slágereket hallani, mint az It’s No Good vagy a Master and Servant. Rossz döntések is akadtak: a szerintem kiváló új albumról sikerült egy blokkban lejátszani a három leggyengébb dalt (Come Back, Peace és a lemezen is, de az éppen rákezdő esőben különösen gyötrelmes Jezebel), de az Angelről is bármit szívesebben hallgattam volna, mint a totál semmilyen Precioust.

Ha bővebben érdekel, hogy szóltak a dalok, tedd be a lejátszóba a Live in Milan dvd-t. Ugyanaz, csak ott még úgy tűnt, hogy van lelke a koncertnek, mostanra az is kiveszett. Az akciós csaj a legutóbbi koncert kritikájában már utalt arra, hogy egyre önismétlőbb formát öntenek a Depeche Mode koncertek hangulatkeltő elemei, de ezúttal konkrétan kopipésztelték az előző turnéjukat. Nem szép dolog.

Azt hiszem, a következő DM turnéra akkor fogok kinézni, ha Anton Corbijn előtte egyeztet a Rolling Stones műsorrendezőjével: Mick Jaggerék képesek voltak stílusosan megvénülni. Dave Gahan és Martin Gore viszont már szemmel láthatóan öregek ehhez a szarhoz. Tessék újragondolni. 

 

*aki még nem látta a LuMu Corbijn kiállítását, próbáljon meg eljutni a hét során: nagyon jó anyag.