Munkaadók béklyójában senyvedő férfitársaim öklei lendültek a magasba, midőn nemünk talpköves alapzsánere, a western, az utóbbi idők könnyedebb hangvételű Maverick irányából visszakanyarodott végre az igaz útra, a véres-szagos realizmus felé, s Bon Jovi betétdalok dúdolgatása helyett, ismét valódi kalapos hősökből erőt merítve indulhattunk meg a főnök irodája felé, fizetésemelésért. The Proposition, Jesse James, Yuma - jó idők jártak a gyermekkorból fennmaradt plasztik seriff csillagot máig a fiókban őrizgető gyermeklelkű műfajkedvelőkre. Szikár, emlékezetes alkotások, ráadásul a tetszetős nyomvonal nem megvetendő hozadékként az álomgyár műanyag szekcióját is lepattintotta a témáról.

Aztán a horizonton feltűnt Ed Harris kontúrja. Tenmagukat rendezgető színészek esetén mindig összeszűkül a gyomrom: kevés kivételtől eltekintve könyékig benyalják a csapdákat, s vagy steril panelraktárat rettyintenek, vagy rommá művészieskedik a végterméket. Nos, az Appaloosa műfaj-eklektikájáról annyit, az első tíz percet paródiára adtam...

Klasszikus teríték: két felbérelt vándormarsall dzsanáz be a tízházas porfészekbe, melyet a konglomerátum határán basáskodó földesúr terrorizál. Szófukar hőseink secpec rendet raknak, s hiába bérel fel Jeremy Irons a visszavágás céljából préri szerte ismert - és elismert - pisztolyhősöket, a rendíthetetlen párost csak egy asszony képes kibillenteni az egyensúlyából. Az egyszerűségében megkapó, más szóval unalmas történetet pedig egészen kivételes kísérlet kövezi: Ed Harris, az ötcsillagos veterán, a legendás párbajhős, az igazság bátor bajnoka nem kisebb ellenféllel kel birokra, mint a férfi menopauza. Kitalálják? Veszít.

Hamarabb fogok megemészteni egy transzcendentális mélyfilozófiai betétet egy Adam Sandler moziban, mint hogy elfogadjak egy western hőst, aki szánalmasan vergődik kurválkodó szerelmének pórázán, ahelyett, hogy beleengedné a tárat. Tény, hogy a zsánerben nehéz újat mutatni, de más a drámai elemek finom adagolása, és más vasbetonból felhúzott műfajaxiómák egyikének be-grafitizése: a ló megbotlik egyszer, a ló megbotlik kétszer, de a harmadik botlásnál a lovat bizony lelövik.

Szerencsére Viggo Mortenssen az epilógusban felcsillant még valamicskét a műfaj vegytiszta szépségéből, de a végeredmény a film erényei ellenére is lehangoló. Hiába az újdonság erejével üdítően ható csalfa megélhetési hajadon (idegesítő, de unikum), vagy a borostás férfibarátság ismételten megénekelt csendes balladája: egy western elé ülve a néző hősök és gátlástalan marhatolvajok szögegyszerű párbajárára kíváncsi, kétmondatos szabálykönyvvel, sekélyes moralizálással - mert megalkuvásból, megalázottságból jut minden hétköznapra, köszönjük.