Charlie Kaufman ambivalens figura. Egyrészt az az írózseni, akinek neurotikus, fatalista rémálmai egyre több és több embert „fertőznek” meg, másrészt azonban egy olyan kubrick-i precizitású film auteur , akinek kapcsán a magába forduló, önsanyargató író figurája nagyon távolinak tűnik. Előbbi énjét már a Being John Malkovich óta szeretjük és féljük egyszerre, hisz görbetükröt tart elénk, depresszióba dönt és megráz, ráadásul mindezt egy-egy játékosan csavaros narratívába öntve. Egy dolog van csak, ami változatlan. Mindegy hogy a Being John Malkovich komplexusok százaival küzdő, de titkon hatalommániás bábművészéről van szó, vagy az Adaptation takarója alatt egyedül gyönyört kereső írójáról (), a főszereplő kiléte minden esetben ugyanaz, vagyis Kaufman maga.

Ilyen szempontból a Synecdoche, New York is beáll a sorba. Szerencsére csak ilyen szempontból. A pocakos, hipochonder színházi rendező figurája ugyancsak önsajnáló karakter, harcol az ambícióiért, ám rádöbbenni képtelen azok megvalósíthatatlanságára. Igazi modern kori Sziszifusz ő, csak büntetését nem valamilyen felső hatalom, hanem ő méri saját magára. Átrohan az életen üldözve bárkája elkészültét, miközben szinte észrevétlenül veszít el mindenkit, aki valaha közel állt hozzá. A főhős jellemvonásai ismerősnek tűnhetnek, viszont ezúttal minden idők egyik legambiciózusabb elsőfilmje bújik meg a sorok között. Viszont amint a történet is példázza, az ambíció nem minden. Ugyanannyi esély nyílik belerokkanni, mint dicsőségben lubickolni utána.

Kaufman azonban nem engedi meg magának azt a hibát, melybe főhőse, Caden vakon rohan bele. Sziklaszilárd rendezői koncepcióval ül a kamera mögé, és bár filmje minden korábbinál személyesebb, a kafkai elidegenítést is mesterfokon űzi. A végeredmény disszonáns, és korántsem megnyugtató. Nem ad választ minden kérdésre, de nem is teheti, hisz ereje pont abból származik, hogy ezt a hajmeresztő mikrokozmoszt, melyet lakói életként emlegetnek, pontosan úgy érzékeljük, mint Caden maga. Nyugtalanító lágysággal párolognak el az emberi kapcsolatok az életünkből, és törvényszerűen a film egyik legerőteljesebb pillanata az, amikor erre Cadent olyasvalaki döbbenti rá, aki mindenkinél jobban ismeri. Ekkor persze már nincs visszaút. Ki tudja? Talán sosem volt, hisz kezdettől fogva eme aprócska univerzum minden rezdülése azt az érzést suttogja fülünkbe, hogy minden elrendeltetett előre, és az embernek nem áll hatalmában változtatni semmin.

És ez nem csak léha harci kedvvel, de legalább valahogy küzdő főhősünkre igaz, hanem minden egyes figurára aki fel-, majd letűnik. Minden egyes aprócska, vagy éppen hatalmas szerelemről tudható, hogy nem tart sokáig, épp úgy, ahogy a grandiózus előadásról is, hogy hiába emészt fel évtizedeket százak életéből, elkészülni nem fog soha. Akár Caden  boldogság utáni suta hajszája szimbólumaként is felfoghatjuk, de a befejezetlenségre ítélt darab szerepe lehet óda is a művészethez, mely azt a középkori önfeláldozó alkotói felfogást sugallja hogy az ember mindig eltörpül majd az alkotás nagysága mellett. Bármelyikről is legyen szó, napjaink emberének gyomrát egyaránt megüli. Pláne úgy, hogy a szürrealista stílus, és az audiovizuális élmény, amivel a film kecsegtet, halványan ugyan, de épp eléggé elfedi a mondanivalót ahhoz, hogy magunkénak érezzük, és ne kioktatásnak.

Sok korábbi művével ellentétben Kaufman ezúttal leheletfinoman sugalmaz, és nem fennhangon hirdeti igéjét, miszerint az ember működésképtelenségre ítéltetett. Az Adaptationnel, és az Eternal Sunshine-nal ellentétben ezúttal nincsenek frappánsan önkritikus, és épp ezért idézhető belső monológok. Kaufman már nem saját karikatúráját igyekszik vászonra álmodni, kinek magával folytatott párbeszédei  néhány pillanatra feloldozást nyújtanának. A narratíván érezhető a fejlődés, melyet az immáron rendezővé avanzsáló szkriptor maga mögött tudhat. Eszközei sokkal finomabbak, nem sokkol, vagy tanít olyan direkt módon, ahogy anno az Adaptation-ben volt látható (és ami sokak gyomrát meg is feküdte).

Épp ezért a színészeknek is sokkal hálátlanabb és több erőfeszítést igénylő munka jut, mint a korábbiakban. Philip Seymour Hoffman diszkréten tökéletes mint mindig, de az ő eszköztára és fizikuma amúgy is az önundor és egoizmus kettősével küszködő figurákra lett kitalálva. A csoda akkor köszönt be a vászonra, amikor feltűnik Tom Noonan, mint Sammy, egy Caden-ről mindent tudó, és őt évek óta követő önjelölt színész. Az ő karakterének megjelenése teszi fel a pontot az i-re. A film során Cadennek ekkor nyílik először lehetősége arra, hogy leszakítsa láncait, kezébe vegye a sorsát, hisz megszállottja szemében életében először tekinthet kívülről saját magára. És bár Sammy gyermeki játékossága nagyon messze áll antihősünk személyiségétől, érezhetően lelki társakként jelennek meg.

Csak éppen ez a mese, nem hisz a változásban. A barátság a gyarló antihős részéről hamar ellenszenvvé válik, hiába a fel-felvillanó remény, ebben a világban nincs aki meglátná, vagy ha észre is veszi, ne fogná saját tévhitére. Ezen a Kaufman írta földön a néma szenvedés olyan magától értetődő, mint az átlagemberek boldogságra való törekvése. Épp ezzel magyarázható az, hogy a film süket fülekre talált, vagy szebben fogalmazva visszafogott sikereket ért el. Mert ugyanúgy ahogy Caden sincs tisztában sorsának alakulásával, mi sem foghatjuk fel, hogy a lírai szimbólumok, a látszólag őrült történet, és az éteri zene máza alatt, ez a film belőlünk él. A mi hétköznapi félelmeink valósulnak meg, és vágyaink találnak cáfolatra, persze sokszoros nagyításban, ám az élet hossza, amelyben mindezek helyet foglalnak, nem hosszabb a mienknél. És az éleslátó, de pesszimista tanulmány ezzel válik művészetté.