Mikor 2006 májusában Ron Howard felcsapta a Variety-t, valószínűleg felváltva bugizott és zúgolódott, hisz míg a THE DA VINCI CODE brutális pénzeket fialt - a rendező karrierjének legnagyobb summáit -, legalább annyira brutálisan lehúzó kritikákat kapott mellé. Anno derekasan bebifláztam a könyvet, amit majd minden metroszerelvényen olvasott valaki, s a csalódást követően még a filmet is legyűrtem, s az volt aztán a kínszenvedés (jelenleg pedig a 25 perccel hosszabb bővített változattal küszködöm napok óta, szóval most már biztos, hogy nem vagyok normális). A felhajtást teljesen megértettem, hisz a DA VINCI egy olyan témakörről "rántotta le a leplet", amivel mindenki tisztában van, s ilyen-olyan módon, de érdekelt benne, a nyomozósdi élvezetéből viszont kimaradtam: ami papíron hatásvadász nonszensz volt, az filmen aligha nyújtott többet egy végtelen felolvasóestnél. Azt viszont már a folytatás bejelentésekor sejtettem, hogy a 2 Oscar-díjjal és még két -jelöléssel büszkélkedő Ron Howard van annyira hiú, hogy a közönség mellett ezúttal a kritikusoknak is meg akar felelni.

Ehhez pedig nem kellett mást tennie, csak forgatnia egy filmet: s tényleg, az ANGELS & DEMONS végre filmszerű élményt ad; a szereplők - s velük együtt a nézők is - aktívan részt vesznek a kalandban, amely ugyan még bővelkedik a dänikeni megoldásokban, de jóval feszesebb, körülhatárolhatóbb és ami a legfontosabb: földhöz ragadtabb. A regényről is hasonlókat mondanak (bocsánat, de a fentiek fényében ezt már nem vettem kézbe): olvasmányos, lekövethető és... fordulatos. Igen ám, de a DA VINCI is az volt, méghozzá eléggé izzadékony módon. Szerencsére az A&D csak egyetlen igazi fordulattal bír, habár ennek miben léte már öt perc után sejthető, szóval ez a film sem vonul be a krimik Pantheonjába.

Kisebb-nagyobb gondok menetközben is adódnak. Kisebb: hogy képes egyetlen rosszarcú láncok segítségével pikk-pakk kivitelezni egy olyan kivégzést, amihez legalább 3-4 segéd kell?; nagyobb: miután több tucat ártatlannal végzett, hogy képes ugyanez az álszent rosszarcú csak úgy elengedni a nyomában loholó főhősöket, csak azért, mert az ő meggyilkolásukat senki sem rendelte meg? Narratív megoldásokban tehát ez a film is gyengélkedik, de örömmel konstatáltam, hogy Tom Hanks végre nem robotpilótán közlekedi végig a filmet, s az sem rosszpont, hogy a mellé szegődött csajról képes vagyok elhinni, hogy atomfizikus, ugyanis szépnek szép, de nem viszi túlzásba a puccolást és esze ágában sincs rámozdulni Langdon professzorra.

A sztori ezúttal a Vatikánban játszódik, méghozzá néhány óra leforgása alatt (nem, a stáb nem forgathatott helyszínen): a pápa halott, az utódként számításba jöhető püspököket pedig elrabolják, s úgy tervezik, hogy óránként kivégeznek egyet, végül az egész Vatikánt a levegőbe röpítik egy olyan bomba segítségével, amitől Doc Brown biztos összecsíkozná magát, ha rátehetné a kezét. A terrorcselekményt az Illuminati nevezetű titkos társaság vállalja magára, amelynek rendezetlen ügye van a katolikus egyházzal szemben, s természetesen mindenféle olyan jeleket hagy maga után, amin Langdon és kompániája elindulhat.

Mindenképp érdem, hogy ezúttal a néző sem marad le (túlzottan), a rejtvények üldözésében, amiből pont annyi van, amennyit egy nyári popcorn mozi elbír, s a történet szövegetése mellé decens akciójelenetek, szorult helyzetek és egydimenziós, de szórakoztató mellékfigurák is betársulnak. Néha azon kaptam magam, hogy szorítok a kutatóknak, pedig sejtettem, mire megy ki a játék (nem kell hozzá túl sok filmes gógyi, hogy kitotózd, ki lehet az egész akció hátterében). Ami pedig a főgonoszt illeti, a film végén bevisz egy olyan mutatványt, amire David Copperfield is büszke lenne: én már csak ezért is megadtam volna neki azt, amit kíván. :)