Egy ideje gondolkodtam, hogy milyen alkalomból osszam meg veletek az alábbi szösszenetet, de - ahogy az lenni szokott - tegnap délután egy tökéletesen más jellegű probléma megoldása közben villant be a kézenfekvő megoldás: évforduló. Költői kérdés: Vajh véletlen egybeesés-e, hogy életed egyik legfontosabb zenekara 10 éves hiátus után a születésnapodon jelentette meg a soron következő nagylemezét?
Akit érdekel a válasz, bökjön a "tovább"-ra.

Bristol. Massive Attack. BLUE LINES, 1991. Megszületik a Bristol sound, vagy ahogy később nevezik, a trip-hop. Ez áll a lexikonokban. Valójában Dél-Angliában egy roppant izgalmas, addig sehol nem létező zenei műfaj első képviselői (Massive Attack, Portishead, Tricky) léptek ki a napvilágra, amely csupán kényszerűségből kapta a tűzkeresztségben a trip-hop nevet. Összességében nehéz átfogó, egzakt képet nyújtani a bristoli zenéről, mert a műfaji hibrid nem vizionálta önnön útirányát, végső célját, így a stílus sajátos karakterisztikái sem szilárdultak szabályokká. A különböző gyökerekkel és küldetéstudattal rendelkező zenekarok a zenei lehetőségek végtelen tárházából más hozzávalókkal és más arányos alkalmazásával hozták létre sajátos hangzásvilágukat.

A Portishead alapítói, Beth Gibbons, Geoff Barrow és Adrian Utley egy Bristol melletti városkától kölcsönözték az együttes nevét, majd néhány év leforgása alatt az irányzat legfontosabb képviselőivé váltak. Debütáló lemezükben (DUMMY, 1994) a Massive Attack kemény, lassan pulzáló basszusvonalait sötét, tört ütemekkel, thereminnel, valamint klasszikus hangfelvételekből, filmzenékből kölcsönzött hangmintákkal telítették. Utley érzékeny gitárjátéka, Barrow jéghideg harmóniái és Beth Gibbons hátborzongatóan gyönyörű hangja tökéletes egésszé gyúrták minden idők egyik legfontosabb korongját. A trió a 3 évvel későbbi folytatásban (PORTISHEAD, 1997) mélyebbre ásott az érzelmek síkságán, és egy sokkal deformáltabb, szemcsésebb anyaggal állt elő. A hangszerek mágnesszalagra rögzített, majd hangmintaként felhasznált szólamai, Beth kétségbeesett, eltorzított és idegőrlő regiszterei mind hozzájárultak egy klausztrofób, valószerűtlen, de újfent zavaróan tökéletes atmoszféra megteremtéséhez. Az ezredforduló környékén aztán a leköszönő zsánerrel együtt a tagok is szétszéledtek, hogy dédelgetett álmaikat valóra váltsák, és más jellegű munkákba temetkezhessenek. A zenekar eltűnt az éterben, és sokáig kétségessé vált, visszatér-e egyáltalán.

10 évvel később megerősítették a hírt, miszerint a Portishead újra nagylemezen dolgozik, 2008 áprilisának végén pedig a legszebb születésnapi ajándékot tőlük kaptam: hosszú évek várakozása után megjelent a THIRD. Le lehetne zárnom annyival a cikket, hogy lassan 2010 felé közeledve kijelentem, az egész évtizedben nem született ekkora remekmű, de valahogy mégis megpróbálom szavakba önteni, a hangjegyek miként hatolnak át a hús halandó börtönén, hogy aztán a törékeny emberi lélekből violinkulcsot hajtogatva tédre kényszerítsék a hallgatót.

A Portishead egyedi hangzása sok év távlatából is ugyanolyan érzékeny és kifinomult maradt, de már csak nyomokban emlékeztet a hajdani trip-hop gyökerekre. A korongra préselt, experimentális hatásokkal tűzdelt muzsika a korábbi melankóliát olyan komplex szentimentalizmussá formálja, mely ép ésszel már szinte feldolgozhatatlan. Elidegenítő hangminták, derékba tört ütemek, szerkesztetlenség és tudatosan okozott hibák szegélyezik a súlypontoktól mentes, sodródó matériát. A kaotikus elemek fölött uralkodó Utley és Barrows valahogy mégis összhangot teremt, így az 50 perc minden mozzanata úgy árad szét a zsigerekben, mint a medréből kiöntött, féktelen folyó. Beth Gibbons hangja érfalszaggatóan káprázatos, hajlításaiban egy kalitkában vergődő lélek hátborzongató segélykiáltásai öltenek alakot.

A Silence felütése némileg a klasszikus vonalat idézi, de a vonósok jéghideg hangjaira válaszoló furcsa elektronikus zajok már előrevetítik a háttérben felsejlő diszharmóniát, ami elhatárolja a lemez egészét a konvencionalitástól. A Hunter természetellenesen nyugodt, akusztikus gitárból felépülő dallamvonalát zokogó elektromos gitár és bántóan zakatoló harmónia töredezi. A klasszikus dalstruktúra teljes hiánya miatt nincsenek kapaszkodók, szabályok, minden csak esetleges. A fokozások nem érik el a tetőpontot, a megkezdett szólamok egyszerűen semmivé foszlanak. A Nylon Smile kattogó ütemeit és elnyújtott pendüléseit kísérő Beth hangja sem fordul katarzisba, csupán kifut egy pillanatra a hangszerek mögé, hogy lezárja a kompozíciót. A félbetört The Rip végig ugyanazzal az oszcilláló hangsorral operál, de félúton az esetlen akusztikus gitár helyébe karakteres billentyűharmónia tolakszik. Az erősödő szólam mégsem feszíti szét a kereteket, csupán visszapattanva átadja magát az enyészetnek.

A Plastic az egyik legizgalmasabb dal, amit valaha hallottam. A verze alatt egy jóformán definiálhatatlan, kerregő loop vándorol a hallgató körül, a lezáró dobsorozat ütéseinél hiányoznak a végrezonanciák, a refrén pedig végtelenített elektromos dallamfolyamból áll. A ritmusszekciót átszakító zenefolyam néhány pillanatra borzalmas, pusztító erőt sejttet, de aztán erőtlenül vergődik tovább. Ész-vesz-tő. Bár a lemez szerkezete már eddig számos kérdést felvet, a legszembeötlőbb mégis talán az, hogy milyen szerepet tölt be a nagyágyúkkal átölelt, jelentéktelen Deep Water? A levegővételnyi szünet vajon megkérdőjelezi a másik két dal jelenlétének, mondanivalójának fontosságát, vagy csupán meggátolja, hogy a duó összeölelkezve explicit csúcspontot rajzolhasson?

A We Carry On borzalmas, ellentmondást nem tűrő ütemképletét csupán a karcossá torzított elektromos gitár tudja maga alátemetni, míg a Machine Gun lövéseket imitáló indusztriális zakatolása mögül helyenként éteri hangokkal kikövezett sírás bukkan elő, hogy aztán a dal ijesztő, retrofuturisztikus szintetizátorfutamba fulladjon. Hasonló sorsra jut a csendes rezignáltsággal nyitó, epikus hosszúságú Small is, melyet aztán cselló rángat vissza az eredeti minimalizmusba. A hétköznapi zongorakísérettel színezett Magic Doors a szilánkosra tördelt ütemek ellenére is már némileg kiutat mutat az eddig tapasztalt, fojtogató klausztrofóbiából, de a definiálhatatlan érzéshullámokat mégis a Threads kísérteties, végtelenített hegedűhangja konvertálja egyetemes, szűnni nem akaró fájdalommá.

A látszati minimalizmuson túlnövő összetettség szétfutó szálai tehát végül egyetlen elemi érzelem fonalává sodródnak, melynek jelenléte sokkal fontosabb, mint azt az első pillanatban gondolnánk. Az emóciók őszintesége és értéke ugyanis elképzelhetetlen a bennük feloldott fájdalom nélkül, ám ezt nagyon ritkán vagyunk képesek és hajlandók elismerni. Az esetlenül bukdácsoló THIRD is olyan színtelen, céltalan, dimenziómentes szépséget közvetít, melynek már a puszta jelenléte is borzalmas fájdalmat ébreszt. Ezt pedig még a legördülő könnycseppek sem tudják kellően kompenzálni. Talán ebben áll a lemez zavarba ejtő tökéletessége.