Még évekkel ezelőtt került a kezembe Bán Mór egyik fantasy írása, s bár igen kellemes kis iromány volt, egy jó darabig csak távolról követtem nyomon a munkásságát. Érdeklődve hallgattam, hogy a magyar mondák alapján saját fantasy világot kreált, s hogy a sci-fi terén is egészen sikeres lett. De amikor bejelentette, hogy egy tíz részes regényciklust kíván szentelni a Hunyadiak korának, melyben Hunyadi János és Mátyás király négy-négy, míg Corvin János két vaskos regényt kapna, úgy gondoltam, ezzel már érdemes lenne közelebbről is megismerkedni.

A ciklus első darabja pár hónapja landolt a könyvesboltok polcain és úgy tűnik egy régóta betöltetlen űrt sikerült befoldoznia, legalábbis az Alexandra kiadó eladási listái ezt igazolják. Passuth László óta nem igen akadt író, akit az ihlet a magyar középkor dicső napjainak regénybe foglalására sarkalt volna.

Bán Mór is alaposan rákészült: az előszava szerint csak az előkészület tíz évet vett igénybe. S ahogy számítani lehetett rá, az első regény még csak amolyan alapozó. Bán felállítja a sakk figurákat, s felvázolja a hőseit.

A nyitás még így is bombasztikus, mely rögtön a történet legvégére, a mohácsi csatához repít minket. Itt ismerkedhetünk meg a történet egyik legfontosabb szereplőjével, a mesélővel: egy idős lovaggal, akit - miután súlyosan megsérül - egy közeli kolostorba visznek. Itt kezd el mesélni egy kispapnak a Hunyadiakról, akikről állítólag ő tud a legtöbbet. Azzal, hogy Bán a mesélő szerepét is kiosztja, egyben megteremti a lehetőségét, hogy a korabeli hiedelmek büntetlenül megjelenhessenek a történetben. Ugyan ritkán él ezzel, de mégis jól tudja érzékeltetni, hogy a kor emberének a hegyeken túl élő sárkányok vagy a falvakat tűzbe borító „fekete ember” nagyon is valóságnak tűnhet. A lovag „meséje” persze egészen a gyökerektől indul, még akkorról, amikor Csorba és fia Vajk (Hunyadi János leendő apja) menekülni kényszerülnek Havasalföldről, mígnem a Magyar Királyságra érve földet kapnak Hunyadon.

Bán igazán olvasmányos, archaizáló nyelvezete olvasatja magát. Ennek köszönhető, hogy bár hőseink számtalan esetben térdig gázolnak a vérben, nem érezzük hatásvadásznak. S ahogy elkezd cseperedni a kis Hunyadi (a regény legtöbb szereplőjének csak Jankó) úgy tűnik, hogy a híres törökverőt az ég is arra teremtette, hogy egy ehhez hasonló hősi eposz címszereplője legyen. A Galambóc ostromát felelevenítő részek egyszerűen lenyügözőek.

Egészen a történet ezen pontjáig minden prímán működik. Kár, hogy a regény második fele olyannyira leül. Hunyadi elkerül az Újlaki családhoz, hogy ott lovagot faragjanak belőle, ami akár érdekes is lehetne, de sajnos nem az. Bán ízes mondatai is elszürkülnek ennél a résznél, mintha ő maga se lelte volna túl sok örömét benne. S becsúszik egy-két olyan dramaturgiai huppanó is, ami igazán nem méltó a remek felütéshez.

Bán Mór attól ugyan ódzkodik, hogy bármely erotikus jelenetet részletezzen, de ennek ellenére is olyan az Újlaki udvar, mintha egy nagyköltségvetésű pornófilm díszlete lenne: legalábbis ha hihetünk a regénynek, a középkori Magyarországon minden nő gyönyörű volt. És kapós is. Nincs kivétel. A királynőtől kezdve az utolsó parasztlányig mindenki csábítóan néz ki és hamar el is csábulnak.

A zárás az apróbb hibák ellenére is reményt keltő: Hunyadi végre megállapodik, s rájön, hogy elképesztő erejét és kardforgató képességét nemes célokra kéne fordítsa. A hős tehát nemcsak megszületett, de végre rájött, hogy ő a hős. Mostmár csak a hőstettek megírása van hátra. Kíváncsian várom a folytatást.