Spoilermentes kritika, melynek írója megszámlálhatatlan alkalommal olvasta és kívülről ismeri Alan Moore Watchmen című könyvét, de mindent megtett, hogy objektíven álljon hozzá a filmadaptációhoz. Ez sült ki belőle.

Isten áldja Zack Snydert.

Aki egyszer végiglapozta Alan Morre zseniális művét (és járt középiskolába verseket elemezni), az tisztában van vele, micsoda óraműpontossággal felépített csodálatos szerkezetre húzta fel az angol mágus cinikus társadalmi paraboláját, a sokat emlegetett all-american mítosz-dekonstrukciót és a személyes tragédiák már-már bántóan szív- és agyfacsaró sorozatát. Számomra a Watchmen nem lehetett volna az, ami, ha az építőelemek nem így álltak volna össze: a képek és szavak párhuzamai, ellentétei, szimmetriája olyan megingathatatlan, stabil egészt alkot, melyet – akármennyire is próbálta bebizonyítani néhány fanatikus – semmiféle film nem rombolhat le. Még a harmadik világháborút is túlélné.

Zack Snyder kétségkívül tisztában volt ezzel és nem pusztított. Néhány kockát fel kellett áldozni a játékidő oltárán, de a film készítésének menete nagyjából a ctrl+c ctrl+v metódust követte: teljes jelenetek, pontos képek kerültek a papírról a vászonra, az alapanyaghoz való tökéletes hűséggel és tiszteletadással. A film közben azon gondolkodtam, újra akarom-e nézni, és nem tudtam eldönteni. Egy dolog ugyanis soha sem volt kétséges: ez az adaptáció képtelen lett volna túlszárnyalni az eredeti művet, és mi tagadás, pluszt, egyedit képtelen volt adni. Csak meganimálta. Snyder nem pusztít, de nem is épít: nem akart – vagy inkább: nem mert – semmit sem hozzátenni a kanonikus alapanyaghoz, leszámítva persze a film csúcspontjának számító főcím ötlet- és stílustobzódását. Ozymandias a Club 54 előtt pacsizik Jaggerrel és Bowieval, Andy Warhol bemutatja Nite Owl-kollekcióját, a Komédiás célkeresztbe veszi Kennedyt: itt dobogott igazán a film szíve.

Mely gépiesen ugyan, de a többi jelenetben is veri az ütemet, bár néhol jócskán belassítva: a Snyder-féle over-the-top akcióstilisztika üde színfolt a Bourne-filmek koppintásából élő, újításra képtelen műfajban, a Komédiás elleni merénylet és a börtönlázadás egyaránt szájtátásra késztetik az egyszeri mozirajongót, csak néhol bosszantó a Dawn of the Dead és a 300 esetében kevésbé kirívó gore-őrület (igaz, a film kevés jó újításainak egyike ehhez fűződik: a bűnözők cafatokra szakítása kitűnően példázza Dr. Manhattan hozzáállását az emberekhez).

A Watchmen karaktereinek zsenialitása abban rejlik, hogy bár mindegyik leírható egyetlen mondattal vagy jelzővel, mégis órákig elemezhető, komplex jellemrajz épül fel köréjük a képregény 12 fejezetében. A szükséges megkötésekkel ugyan, de a film itt sem vall kudarcot: Rorschach beteges, mégis az igazságot szem előtt tartó fekete-fehér világképe Jackie Earle Haley hátborzongató hangja által a mi szemünkre is ráereszkedik (nem csoda, a könyv legszűkszavúbb karaktere lévén gyakorlatilag minden sorának volt hely a forgatókönyvben), a világ pokla elől kétségbeesetten menekülő Komédiás gyilkos cinizmusa is kézzel fogható, csakúgy, mint Nite Owl egészen szexualitásig terjedő kosztüm- és erőszakfüggősége. Billy Crudup hűvös, érzelemmentes hangja pontosan az, amire a világtól elszakadt Dr. Manhattannek szüksége van, de nagy kár, hogy szinte csak Malin Akerman Silk Spectrejével érintkezik: nem csak a karakter lett csúfosan alulírva (az identitászavaros ostoba fruskából csak szimplán ostoba fruska maradt), de sajnos színésznő se szorult abba a megnyerő latexbe. Az év legrosszabb szexjelenetét pedig megelőlegezem.

A Watchment mindig is megfilmesítethetetlennek tartották, félig jogosan: filmet írni belőle képtelenség. Filmet forgatni azonban jutalommunka. Moore nem csak a történetet és szereplőit dolgozta ki fantasztikus részletességgel, de a könyv képi megoldásai is a vászon után kiáltanak. Hát most oda kerültek, még ha igazi mélység vagy szerzői anyag nélkül is. Nem tudom, egy laikus mit gondolna róla. Nekem működik. Egészen két órán át.

 

Az ördög vigye Zack Snydert.

Le kell szögeznem, soha nem voltam az a fanatikus típus. A Watchmen azon művek közé tartozik, melyeket hihetetlenül tisztelek és imádok, de ha akartam, mindig is hozzá tudtam állni objektíven. Mikor először kikerült a hír a befejezés megváltoztatásáról, kicsit meglepődtem azon, hogy Snyderék meg merték lépni ezt a rajongók körében felháborodást keltő változtatást, de igazából nem izgattam magam rajta, hiszen könnyedén belátható, a cél más eszközökkel is elérhető. Nem igaz? Nem igaz. Minden racionalitás azt sugallja, hogy az új befejezésnek működnie kell, de egyszerűen nem állja meg a helyét. Nincs hatása, elvész belőle az az abszurd, szürreális, de ebben a világban mégis fájóan igaz lényeg, mely oly ikonikussá tette az évek során. De ám, ennyi baj legyen.

Csak hát van még bukkanó a célegyenesben. Szándékosan nem ejtettem szót eddig Adrian Veidtről. Matthew Goode előtt leborulok: féltem tőle, pillanatok alatt eloszlatta minden kételyem, jó a szerepre. Csak épp a forgatókönyvírók kiherélték a képregény messze legizgalmasabb karakterét. Spoilerek nélkül képtelen lennék kifejteni, mit éreztem akkor, mikor kétdimenziós kirakatbábuvá redukálták ezt a hihetetlenül összetett elmét, majd mikor még fel sem ébredtem a sokkból, azt kellett észrevennem, hogy sorokat, helyzeteket, mondatokat kevertek össze-vissza, mindezt a történet elemi erejének visszavétele és az amerikai közönség kielégítése érdekében. Gumicukor lett a szmájliból.

Mikor kialudtak a teremben a fények, féltem. Miután elkezdődött a film, reméltem. Két órán keresztül faltam a képeket és örültem, hogy bizony, nem szúrták el. Aztán az utolsó fejezet alatt valakit nagyon meg akartam verni. A filmben bebizonyítják, hogy csodák márpedig vannak. Én is ezt tapasztaltam: saját szememmel láttam, miként lehet romba dönteni egy már közel kész várat. Az első két óra , az utolsó fejezettel együtt .