Olly Blackburnnek valószínűleg bennfentes haverjai vannak az angol sajtóban, de az is lehet, hogy megnyerte a lottó ötöst vagy fogta a gazdag fater lóvéját, elment dőzsölni Mallorcára, két tivornya között összedobott valami filmecskét, aztán hazajött, megvett minden szószólót kilóra és most janinak érzi magát.

Váljék egészségére. Engem megszopatott, csúnyán bedőltem neki, szégyellem is magam, de mentségemre szóljon, hogy bíztam a film hátterében álló Warpban, amely annó rendesen átfestette a zenei spektrumom, de úgy tűnik, megint csak igaz a mondás, a suszter maradjon a kaptafánál, Olly Blackburn pedig maradjon távol a filmektől. És ha jót akartok, vagy csak hasznosan eltölteni másfél órát az életetekből, akkor ti is távol tartjátok magatokat eme végterméktől.

A nyitány kellőkép sablonos egy horrorhoz: három csaj elmegy hajókázni négy fiúval, akiket épp csak most ismertek meg. A drogok feltűnésével fordított arányban tűnnek el ruhák a szereplőkről, aztán az orgiának egy szamárütés vet véget (magyarázat itt), s jöhet a para, pszicho és patakvér - ebben a sorrendben.

A figurákon is nagyítóval kell kutatni az eredetiséget (megjelenésük után öt perccel elhalálozási sorrendjüket is kitalálhatod), de nem ez a baj: annyi jó klausztrofóbiás thrillerből lehetett volna meríteni - s volt köztük olyan is, ami egy hajón játszódott, az isten szerelmére! - , de Olly egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, sem pedig a sablonos figuráival, akik természetesen a lehető legidiótább módon próbálnak kitörni a sztereotíp korlátjaik mögül.

A film utolsó harmadában törne ki a vérengzés, de az izgalmat csírájában irtják ki a retardált döntések és a béna rendezés (érdekes, hogy a film egyébként decens kamerázása minden egyes halálesetnél csúnyán megbukik). Szamárütést a rendezőnek!