Oliver Stone pályája kezdete óta ambivalens figura a filmtörténet terebélyes térképén. A 80-as éveket az imperialista Nixon-éra és követőinek határozott földbe döngölésével ütötte el, a 90-es évek során pedig kollektíven mutatott be a hippiktől kezdve a média szorgos ferdítőin és a sport iparág pénzre szomjazó moguljaiig mindenkinek. Az új évezredben Stone elkezdett rossz filmeket csinálni (Alexander & WTC) Amerika pedig kapcsolt és megragadta az alkalmat, hogy keresztre feszítse az aktuális politikai rezsimmel minden lehetséges módon szembemenő Stone-t. Épp ezért nagyon is valósak voltak a Stone antikrisztusaként ismert presidente, avagy George W. Bush életéről szóló biopicet övező aggályok.

A kétkedő sznobok száját épp úgy nem sikerült betömni, mint a háborgó republikánusokét, de ez azon a tényen mit sem változtat, hogy az alapanyag felkínálta nulla felé tendáló píszít a W.-ban Stone bombabiztos védőburokká duzzasztotta a vitatható értékekkel rendelkező elnök úr rezüméje körül. Persze maximális politikai korrektségről nem beszélhetünk, és a W. nem is idomul a manapság oly divatos, nagyívű életrajzi filmek által megteremtett trendekhez, de ennek ellenére - vagy talán épp ezért - pokoli szórakoztató.

Stone filmjében Bush nem gonosz, sőt, akár rokonszenvesnek is nevezhető, csak éppen a világ legalkalmatlanabb embere az elnöki pozícióra. Mindvégig hisz abban amit tesz, de egy percig sem kompetensebb, mint a Simpsons Movie President Schwarzeneggere. Meg akar felelni az apja, illetve neje által támasztott elvárásoknak, tiszteletet akar kivívni, csak éppen nem rendelkezik kellő szürkeállománnyal a betöltött posztokkal jövő felelősségek felfogásához. A filmbeli (?) Bush-nak a politikai karrier ötlete egy össznépi lerészegedés alkalmával üt szöget a fejében, ám annyi céltudatossággal azért rendelkezik, hogy a kezdeti bukások hatására sem tántorodik el a nagy ábránd megvalósításától.

Balek ő, akárcsak a film noir-ok füstbe burkolózó kimért árnyalakjai, keresi a fény felé vezető utat, ám az ezrek életét követelő baklövéseket nem olyan könnyű hátrahagyni, mint a kocogásra kijelölt három mérföldet, vagy az alkoholizmust. Bush karakterén kívül kizárólag komikus típusfigurákkal találkozunk, ami végképp a szatíra műfaját segíti a politikai propaganda csúfos zsánere ellenében. A hatalommániás alelnöktől kezdve, a jófej tábornokon át a szikár, de valójában meglehetősen érzékeny papi alakjáig mindenki része ennek a végletekig kiforgatott, de ügyesen a realitás talaján maradó mikrokozmosznak.

A figura életre hívására (és a valós megfelelőjének sírbatételére) egyetlen ember elképzelhető csupán, és Stone pedig megtalálta azt a pofát akinek tekintete bármikor ingázásra képes a zavarbaejtően szúrós illetve a bárgyú, tudatlanságot sugalló közt húzódó széles skálán, azt aki minden megerőltetés nélkül tud Joey Tribbiani és Tommy Lee Jones lenni egyszerre, avagy - mert ugye ez itt a reklám helye - Josh Brolint. A darab formai értékét csak tovább növeli az elegáns rendezés, és a steril, burjánzó színekben fürdőző, mégis természetes képekkel kecsegtető operatőri munka. A néző pedig újra rájön arra, amire már sokszor rácsodálkozott: a világ egyik legbefolyásosabb országát tényleg egy olyan ember vezette nyolc évig, aki valójában nem akart mást, csak baseball-ozni. Fájdalmas eszmélés pedig ennyire még sosem volt élvezetes.