Bízom benne, hogy Ron Howard egyszer csak megtalálja azt a zsánert, amiben igazán maradandót tud alkotni. Szó se róla, filmjeit jól ismerjük, hisz nagy pénzekkel, nagy sztárokkal és nagy sztorikkal dolgozik, de ha nem kezdődne minden munkája (a kötelező Imagine logót és Brian Grazer nevét követően) azzal, hogy "a Ron Howard film", kutya legyek, ha be lehetne azonosítani őket. Iparos ő, bár kétségkívül nagyiparos, de filmjei inkább megbízhatóak, semmint értékesek.

Ebből a sorból a Frost/Nixon sem lóg ki, amely a maga két órájában feszes és szórakoztató játékot kínál, de aki szeretne okosabb lenni Watergate, netalántán showmanship ügyben, az tapogatózzon inkább más irányba (mankóként ajánlaném Az elnök embereit, illetve A komédia királyát). Tulajdonképpen nem is baj, hogy a film beáldozza a szárazsággal fenyegetőző politikai intrikát két különböző ember pszichológiai harcával szemben, hisz Nixonnal, az elnökkel tele van a padlás, de Nixonról, az emberről elfogulatlanul csak kevesen mertek nyilatkozni.

A játékidő 2/3-ában úgy tűnik, hogy egy ilyen ritka darabbal van dolgunk, aztán történik egy fantasy-be illő, eléggé megalapozatlan (és az A Few Good Menből kölcsönvett) telefonbeszélgetés, s abban a pillanatban a kamaradrámából kirakatdráma lesz. Ez bizony sajnálatos, főleg a két címszereplő bőrébe bújt színészek teljesítményének tükrében. Michael Sheen kiváló, de a jutalomfalatok mindenképp Frank Langellát illetik, aki képes ironikusan, de a paródia halvány nyomai nélkül játszani Nixon manírjaival.