India az ellentétek földje. Fényűző paloták állnak a nyomornegyedek mellett, a közel két évszázados brit uralom felforgatta és megváltoztatta a semmihez sem fogható kultúrát és bár gazdasága az egyik leggyorsabban fejlődő a világon, egymilliárd fős népességének jelentős része még ma is alig tudja megkeresni a mindennapi betevőt. Ezek fényében az már nem is igazán meglepő, hogy egy zombikon, drogosokon és pszichopatákon nevelkedett angol, Danny Boyle rendezte minden idők legmeghatóbb indiai meséjét.
Előre leszögezem: nem tudok objektívan írni a filmről. Nem szeretném leírni, milyen jó volt az utóbbi évek legjobb sorozata, a Skins után a filmvásznon is találkozni Dev Patellel. Azt a legnagyobb mestereket idéző magabiztosságot sem akarom említeni, mellyel Boyle az életműve csúcspontjának (egyfajta személyi katarzisnak) is tekinthető filmet dirigálja. Nem fog szó esni az év legjobb soundtrackjéről, az ihletet szolgáltató mondák és bollywoodi filmek előtti tisztelgésekről (a végefőcím alatti őrült kikacsintás nem is önthető szavakba) és az ebből fakadó, hibaként semmiképp sem felróható esetleges kiszámíthatóságról vagy közhelyességről sem. Ilyen terminológiák nem érvéneyesek rá, mint ahogy a tudósok is hiába próbálnának megmagyarázni egy csodát.
Nem filmes szinten, hanem az érzelmekén játszódik, érvényesül és kommunikál. Egyetemes nyelvét mindenki beszéli: nem indiai, nem angol, egyszerűen a szív nyelve ez. Története állítólag Jamalról, a fiatal srácról szól, aki a Legyen Ön is Milliomos legendásan nehéz indiai kiadásában versenyzik, mindössze egy kérdésre a fődíjtól. Az országban ez nem csupán egy játék: lehetőség a megváltásra, az élet és halál közti különbséget jelenti. Jamal természetesen nem létezik – nem csak azért, mert kitalált karakter, hanem mert modern társadalmunk szabályai tiltják az ilyen lény létrejöttét. Egymagában testesíti meg az alapvető emberi értékek mindegyikét, romlatlan erkölcseivel kiemelkedik a körülötte lévők világából és épp ezért diadalmaskodik felettük. Földöntúli tisztasága átjár és megérint mindenkit: reményt ad, arra, hogy manapság még létezik szeretet. Mindez lehetne szörnyen giccses, idegesítően mesterkélt és fájdalmasan hiteltelen, de nem az: talán a bolygók sikeres együttállásának, talán a stáb fantasztikus munkájának köszönhető, nem tudom, mindenesetre ebben a filmben az egyik legritkább dolgot lelhetjük meg: a mozi varázslatát.
A Vikas Swarup regénye alapján készült tökéletes forgatókönyv, miközben végigvezet Jamal hányattatott életén, végigzongoráztatja veled az érzelmek teljes skáláját: együtt fogsz nevetni, sírni, gyűlölni és szeretni a fiúval, kinek nem volt más bűne, csak hogy ártatlan maradt – a befejező képsorok alatt pedig a legszélsőségesebb végletek közt ugrál a pattanásig feszített húrokon. A színészek hol nagyszerűek, hol kedves naivsággal botladoznak, a fényképezés és a zene húsbamarkolóan szép, a rendezés – nem túlzok – hibátlan, de a film érdeme mégsem ezekkel mérhető, hanem a könnycseppekkel, melyeket a végén hullattam: rég volt belőlük ennyi és rég estek ennyire jól. Az igaz szerelem pedig még sosem volt ennyire gyönyörű.
Mestermű.