Szóval Baz Luhrmann ilyennek képzeli el hazájának definitív eposzát: Benetton színekben ragyogó lírikus hőstörténet képeskönyvbe illő képekkel, csodás monológokkal, nagyformátumú sztárokkal, nagy történésekkel és sok-sok érzelemmel. A képzelet határtalan, főleg ha nem nézel oda, mert a vásznon csoda helyett Frankenstein szörnyetegének béta változatának tusáját láthatod (gyorsan megjegyzem: képeskönyvbe illő képekkel illusztrálva) szűk három órán át.

Azért úgy egy órán át mintha életképesnek bizonyult volna a monstrum: nem éppen kezdetektől fogva, hisz a nyitányban mind Nicole Kidman, mind pedig Hugh Jackman túlpörgette azt a típusfigurát, amit megtestesített, mintha rendezőjük elfelejtette volna, hogy jó 80 évvel meghaladtuk már a némafilmek korát, s a színészeknek nem kell minden egyes kifejezéssel széltől szélig beteríteniük a vásznat. A kétségkívül acidba mártott intrót követően bekattantak a fogaskerekek, beindult a sztori, illetve a marhák terelgetése, működött a dráma, megragadott a misztikum, aztán a nagy küldetés (=marhák eljuttatása A-ból B-be) egy olyan csúcspontban végződött, aminél blődebbet már rég látott a filmvilág.

És ekkor még másfél óra volt hátra a filmből. Eme 90 perc élményét úgy tudnám leírni, mintha egy olyan bokszmeccsen vennék részt, ahol hátrakötik a kezemet, s az ellenfelem egy pehelysúlyú nő, aki gyenge, de módszeres ütéseivel egyre inkább elzsibbaszt, míg végül úgy eltompulok, hogy még a nyálam is kicsordul. Íme a tanulság: mostantól nem a THE RETURN OF THE KING lesz "a film, amit az istennek se tudtak befejezni" cím bírtokosa.

Sőt! Ausztrália ide vagy oda, a filmben mindössze két darab légy szerepelt. Skandallum!