hollywood legtehetségesebb szerzőpárosa vitathatatlanul joel coen és ethan coen. a szakmájukat közel 20 éve űző szerzői filmesek olyan klasszikusokkal ajándékozták meg a világot, mint a mesteri miller's crossing, a kultikus the big lebowski, vagy művészi látásmódjuk abszolút csúcspontja, az éjfekete komédia és kíméletlen dráma határmezsgyéjén egyensúlyozó fargo. az utóbbi évek sikertelenebb mainstream megmozdulásai ugyan elszomorították a rajongókat, de tavaly szerencsére helyreállt a világ rendje. mccarthy regényének adaptálásával létrehozták a tökéletes filmet (mert a no country for old men az), amivel minden nívósabb kritikai elismerés mellett díjra váltották az akadémia legfontosabb jelöléseit (film, rendezés, forgatókönyv) is. a sors furcsa fintora, hogy megannyi szerzői és rendezői bravúr után egy olyan adaptációval tetőzték életművüket, melyben markáns stílusjegyeik csak nagyon ritkán törnek a felszínre. fontos azonban megjegyezni, hogy sok év tapasztalata szervezte koherens egésszé az alapanyagot.

bár az intolerable cruelty óta hivatalosan is megosztják egymás között a rendezői és produceri titulust, az aranyszobrok érkezése hosszú időre biztosította számukra a korlátlan művészi és anyagi szabadságot. néhányan újabb csodában reménykedtek, de végül nem volt meglepő, hogy a testvérpár egy jóval könnyedebb, személyesebb hangvételű filmet készített. a bevált receptet alkalmazva újfent egy tradicionális, sokat koptatott zsáner elemeit forgatták ki és olvasztották össze sajátos filmes nyelvükkel, hogy az öntőformában megszilárduló végeredmény átadhassa a coeni látásmódot, ugyanakkor tisztelegjen a megidézett művek előtt.

a burn after reading a korábbi darabokkal ellentétben csupán fomájában hommage, a kémfilmek kliséinek bátor és szabatos alkalmazása ugyanis kőkemény szatírájává formálja a fekete komédiába csomagolt alapanyagot. a fogyasztói társadalomtól kezdve az idolizált prezidentális köztársaságig elég sokan górcső alá kerülnek, a mű mégsem markol elég nagyot. szerencsére ezzel elkerüli a kínos feszengést, önismétlést, ám a rendezőpáros zsenije még így is szétfeszíti a kereteket. a könnyed ujjgyakorlatnak titulált mű konklúziója mögé további rétegek is szerveződnek, ám ezek kidolgozatlanok, csupán néhány érdekesebb problematikát vetnek fel. a néző mégis nem egyszer azon kapja magát, hogy önfeledt szórakozása közepette kénytelen önmagát is kinevetnie.

coenék forgatókönyvében tótágast áll az értelem, mert a stílusparódia eszköztára még a képtelenebb jeleneteket is gond nélkül belesimítja a történet folyamába. a túlkapások bemutatása azonban konzekvens és kulcsfontosságú, mert azon túl, hogy gúnyt űz a szituációk hangsúlyából és a karakterek tetteiből, ez az alkotás fő hajtóereje. a feldobott akcióra soha nem a kémfilmekben várt reakció érkezik: a tét érdektelen, de ezt az oroszokon kívül senki nem látja; a titokzatosságot az emberi butaság konstruálja; a feltételezett konspirációt tévedések és félreértések egész láncolata érvényteleníti; az amerikai hírszerzés vezetősége tökéletesen dilettáns; információelhallgatások helyett információhiányt kapunk; az üldözési mániát gerjesztő fekete autós/fekete öltönyös férfiről pedig rövid úton kiderül, hogy csak egy ügyvédi iroda sunyi megbízottja. a paródiából eredő humorforrások nincsenek maradéktalanul kiaknázva, bár valójában nem ez a mű célja.

a dialógusok coenesen csipkelődők, élesek, mesteriek, ráadásul az elhangzó mondatok a legváratlanabb pillanatokban kacsintanak ki az aktualitásokra.

a karakterek sztereotípiákat testesítenek meg, de egytől-egyig eltúlzott karikatúrák. a színészgárda brillírozik, de ez el is várható. frances mcdormand a fargo óta nem volt ennyire magával ragadó. játékát tovább erősíti az a tény, hogy az ő karakterének van egyedül súlya. középkorú, magányos nő, akinek agyát a társadalmi trendek már tisztára mosták, így boldogságát a plasztikai műtétektől reméli. brad pitt végérvényesen bebizonyítja, hogy fantasztikus színész. rövid, de annál infantilisabb szerepe az utóbbi idők egyik legkomolyabb önkritikája. george clooney és tilda swinton a michael clayton konfrontációja után egy ágyba bújt, bár a kémia nehezen működik közöttük. john malkovich figuráját ugyan valamelyest unalmassá teszi, hogy legalább 234-szer használja a legmegnyerőbb angol szót, arroganciája, modoros artikulációja viszont egyszerre gúnyolja a klasszikus ügynökök viselkedését, és a magukat alkotó értelmiségnek valló, valójában motiváció- és kreativitásmentes senkiket. az egyetlen normálisnak nevezhető karaktert a zseniális richard jenkins formázza meg, akinek viselkedése és sorsa némi rezignáltságot csempész az alapvetően önfeledt játékidőbe.

coenék ismét elég mostohán bántak a szereplőkkel, de ezt már megszokhattuk. hangulatváltásokban, váratlan meglepetésekben még mindig ők viszik a pálmát, pitt és clooney közös jelenete pedig annyira jó, hogy azt már büntetni kellene.

a forgatókönyv homályosággát, és jóformán az egész cselekményt megsemmisítő záró dialóg bármennyire humoros, nyomasztó konklúziót fogalmaz meg. a távolodó kamera szimbolikája nem egyértelmű: kiterjeszti az elhangzottak érvényességét és/vagy kijelöli a forrást. mindenki döntse el magában.

az új coen-darab ugyan nem éri el a klasszikusok színvonalát, de még így is az év egyik legjobb komédiája. összességében egy szerethető, szórakoztató és elgondolkodtató mozi. mondanom sem kell, rajongóknak kötelező.

emmanuel lubezki meg egy zseni.