4 hónap, 3 hét és 2 nap. misztikus cím. mégis, mi tart ennyi ideig? mi lehet olyan fontos, amit napi szinten számon kell tartani? pontosan ennyi idő telt el a fogantatás pillanatától kezdve egy abortusz végrehajtásáig. 4 hónap, 3 hét és 2 nap nem más, mint egy létrejött, de ki nem fejlődhetett emberi élet hossza.

cristian mungiu eleve kényes témához nyúlt, helyzetét csak tovább nehezíti, hogy szerzői filmet készített. mindig nagy a kockázata annak, ha a direktor saját forgatókönyvét álmodja vászonra, mert az alapanyag mind tartalmában, mind mondanivalójában megsérülhet, ha nincs a háttérben megfelelő rendezői koncepció.
jelen esetben szerencsére nem ez történt, a román produkció a tökéletesség eleganciájával válik az év legjobb, érzelmileg legfelkavaróbb filmjévé. ennek a kijelentésnek azonban súlyos ára van: a néző lelkének egy piciny darabja, melynek elvesztésére csak a stáblista legördülése utáni rezignáltság emlékeztet.

romániában 1987-et írnak. a ceausescu-rezsim az utolsókat rúgja, de még javában zsigereli a haldokló országot. a pusztulás nyomai a fakó utcákon át, a színtelen lakótömbökön keresztül a zord kollégiumi szobákig mindenhol fellelhetők. az itt élők azonban alkalmazkodtak a nyomorhoz: élnek, éreznek és kihasználják azt a kevés lehetőséget, ami adódik. főszereplőnk, otilia (anamaria marinca) kalauzol minket végig az adott éra jellegzetességein. az egyetemista lány a film expozíciójában még elsősorban reprezentatív célú karakter, az operatőr az ő lába nyomát követve festi le fent boncolt jéghideg, elidegenítő miliőt.
az első pillanatokban nyilvánvalóvá válik, hogy a zsenialitás legalább annyira köszönhető oleg moto bravúros képeinek, mint mungiu bátor rendezésének, és a szikár, sallangmentes forgatókönyvnek. a jelenetek hosszúak, a vágás minimális, és nincsenek fix beállítások sem, így a kamera gyakorlatilag a nővel együtt mozog és lélegzik. az aláfestő zene hiánya tovább hangsúlyozza a fényképezés különlegességét. a cselekmény dokumentarista stílusban, a valóság természetességével bomlik ki, a spontaneitás érzése felismerhetetlenné maszkírozza a filmszerűség jegyeit. az elhangzó mondatok következetesek, de nélkülözik a mesterkéltséget, így a nézőnek végig az az érzése, ő is az események részese.

a bonyodalom megjelenésével az alkotás háromszereplős kamaradrámává alakul. a hotelszobában játszódó snittekben vibrál a feszültség, a zavarba ejtően tökéletes beállítások és párbeszédek hihetetlen érzelmi magaslatokat ostromolnak. a férfi távozását követően otilia karaktere végre igazán hangsúlyossá válik, mivel a film a történteket az ő lelkiállapotának boncolgatásával értékeli. a fényképezés módjának ismeretében ez merész húzásra vall, mert hiteles alakítás hiányában a gondosan felépített realizmus kártyavárként omlik össze.

anamaria marinca játéka azonban döbbenetes: arca olyan, mint egy nyitott könyv. szavak nélkül, a fokozatosság eleganciájával jeleníti meg a megalázottság, és azt övező kétségbe esés minden mozzanatát. film csúcsjelenete egyértelműen a vendégség, melynek 10 percében végig a lány alakja van a középpontban. mindenki kedélyesen beszélget valamiről, míg ő az átélt borzalmak súlya alatt kis híján összeroppan. a sokk következtében otilia minden értéket megkérdőjelez, és még a szeretett férfitól is elmenekül. érzelmi válságát övező bolyongását zaklatott képek festik le, az éjszaka zord sötétjében lemaradozó kamera pedig pattanásig feszíti az aggódó néző idegeit. a nőt egyedül küldetéstudata hozza vissza a valóságba, melynek végül eleget is tesz.

A 4-3-2 hajszálpontos dokumentációja a szocializmus intézményének, mégis mindenki számára tökéletesen átélhető és átérezhető marad. konklúziója impliciten megbújik az ábrázolt szereplők viselkedésében és motivációiban. a lelki törést bemutató zárókép csírájában fojtja el az esetleges feloldozás lehetőségét, így a két nő retinába égő alakja kőkemény rendszerkritikát is megfogalmaz.