Két évvel ezelőtt a CASINO ROYALE baltával vágott utat magának a filmrajongók között: sokan áldozatul estek a durva váltásnak, de legalább annyi új hívet gyűjtött magának az idolgyilkos film, amelyben természetesen az ádozat főnixmadárként éledt újra, csupán a tollazata volt más; nagyon más. Ez az új film biztosan nem fogja visszahódítani a legutóbb elfordult rajongókat, s az sem valószínű, hogy a bemutató körüli felhajtás elmúltával, s főleg néhány évtizeddel a franchise emlékezetes darabjának tartjuk majd.

Pedig a banda Craigtől Haggisig, Broccolitól Forsterig mindent megtett azért, hogy a QUANTUM OF SOLACE kitűnjön a 007-es 22 kalandjából, pedig elég lett volna a gyakorlatban kamatoztni, hogy mire képes az új bond-verkli a komplett generálszervízt követően.

Nem mondom, hogy a CASINO ROYALE tökéletes volt, repedezett az rendesen, de mind a kritika, mind pedig a közönség imádta, s a producerek ezen felbuzdulva tovább szoborták művüket, míg teljesen amorffá nem vált.

Voltak hibák, melyeket sikerült kiköszörülni: Daniel Craig ugyan maradt durva gyilkológép, de mikor a coolt kell hoznia, akkor is működik végre. Szerencsére már sem a fizikuma, sem a modora nem drabális, vonásai ugyan még mindig dimbesek-dombosak, de szerintem sokan kezdik megszokni, mi több, megszeretni. Részben ennek, részben az emócionális kilengésektől mentes sztorifejtésnek köszönhetően a film mellőzi az érzelmesnek aposztrofált, de cinkesen lecsapódott megmozdulásokat, ami nagy plusz.

Az újabb fazonigazítás viszont rendesen elkaszálta a Bond franchise-t mindig is jellemző "leülsz, kikapcsolsz, élvezed" ígéretét. A narratívát totálisan elszabták: a figurák idegenek, történet zavaros, még akkor is, ha tudod, hogy ez bizony egy folytatás, ami a CASINO ROYALE végétől indul, s ezért újra bemagolod az első filmet, hogy felkészülten vághass neki az újnak. A forgatókönyvben óriási hézagok vannak, méghozzá szándékosan; értem én, hogy a ködösítéssel és a szálak ilyen-olyan csomózásával szeretnék sugallni a szituáció komolyságát és összetettségét - azt hangsúlyozandó, hogy a Bond-sorozat felnőtt. Köszönöm, de ha nem Lynchet fogyasztok, akkor nem szeretem, ha bevezetnek a zavarosba, hogy aztán jól ott hagyjanak.

Kapaszkodót elég nehéz találni, s legalább ennyire megerőltetők az akciójelenetek is, s nem azért, mert a Bourne-filmeket majmolják - ezt most már le sem lehetne tagadni -, egyszerűen csak nem áll össze a koncepció.

Összeférhetetlenek érzem azt, hogy az új, kemény, kegyetlen, vérben és mocsokban ázó Bondot és az őt körülvevő izomtól és izzadságtól bűzlő akciójeleneteket próbálják vegyíteni a klasszikus Bondot jellemző hideg lazasággal, kecseséggel és találékonysággal. Egyszerűen nem illik össze. Hisz ha Bond üt-vág, rúg-harap-karmol, méghozzá olyan színészi és rendezői manírok kíséretében, amitől baromi naturalistának tűnnek a megmozdulásai, akkor ne öt méterrel a föld fölött nyisson ernyőt, hogy aztán huppanjon egy jót. Ez a Brosan-féle mesekorban sima ügy volt, itt egyszerűen kivetem magamból.

Nehéz kibékülni a margóra tett szereplőkkel (Gemma Arterton brutálisan el van hanyagolva: tulajdonképpen csak azt a cél szolgálja, hogy a néző ne gondolja, hogy Bondnak már farka sincs) és a jellegtelen főgonosszal (akiről már az első percekben kiderül, hogy csak egy paraszt a sakkjátszmában, so who cares?), ugyanakkor volt pár dolog, ami nagyon bejött: Marc Forster elsütött egy-két igen merész petárdát, pl. az osztrák operajelenetben, melyben az akció szinte mellékes a stílusosan felskiccelt képsorokban, de hasonlóan derék a két szálon futó leszámolás is, mi több, a Camille/Bond vonal jól van felvezetve, legyen bármennyire is elcsépelt a bosszúmotívum.

Legközelebb talán már nem a frissítésen lesz a hangsúly, s a történet is normális dinamikát kap, hisz a közönség megtanulta, hogy fogyassza az új Bondot. Hagyják hát élni.