Nem rossz dolog háromszor születni. James Bond legalább ennyiszer öltött új alakot. Nem az immár huszonkét részen keresztül futó filmes franchise színészváltásaira gondolok, hiszen Bond mindig is több volt egy embernél, nem számított az arc, mely a vodka martinit kéri, a körítés – a kütyük, a nők, az autók – fontosabb volt, a filmvásznon ez jelentette Bondot. Nem véletlenül toporzékoltak, tüntettek és pusztítottak a rajongók, mikor 2005-ben kiderült, Daniel Craig teheti magáévá az öltönyt (nem tette meg) és élesztheti újra a Brosnan-éra végére a lejtő legszélére taszított sorozatot (megtette). Nem tudták, hogy elhamarkodottan fikáznak: James Bond harmadik születése nem 2006-ban, hanem 2008 novemberében történt meg. A Quantum of Solaceben a 007-es ügynök végre az lehet, akinek Ian Fleming megalkotta: egy nyers erővel törtető, tesztoszteronnal fűtött férfiállat. A hangsúly az állaton van.

Néhány nappal ezelőtt AE az Eva Green és Daniel Craig közt zajló kisujj-dialógot nevezte a Casino Royale legcikisebb jelenetének – ezzel a döntéssel nem szeretnék vitatkozni, nehéz feladat lenne. Nekem azonban sokkal gyakrabban jut eszembe az a bizonyos zuhanyzós jelenet – tudod, a gorilla az esőben. Azóta is úgy érzem, nem tudták, merre menjenek a karakterrel: belevágtak az új, keményebb Bond megteremtésébe, de teljesen nem merték sziklaszilárdra írni – ez a bizonytalanság érződött Craig feszengő játékán is. A Quantum esetén szó sincs erről: a 007-esnek nem csak engedélye, vágya is van a gyilkolásra, lépteit hullák, romok és izgatott nők kísérik, őt viszont morális nihilje közepette mindez egy cseppet sem érdekli. Mindössze egyszer mosolyodik el – mikor a túlélés érdekében kell egy nőnek imponálnia. A többi csajt unalomból, fapofával csábítja el: erre más nem lenne képes (és még mondják, hogy ez a Bond nem sármőr). Ez az ügynök kemény, mint a szikla és sötét, mint az éjszaka. Eszköz csupán, de lelkes: kötelességtudatán kívül semmi más nem hajtja. Hiszen belül üres.

Haggisék szkriptjében ismét található néhány veszélyes momentum: az előző film végét vitató lelki dialógok a film legrosszabb részei közé tartoznak, nagy szerencse, hogy Craig már képes állást foglalni: játékából itt sem veszik ki a cinizmus és irónia, érzelmes vallomásai sokkal inkább tűnnek képmutatónak, mint őszintének. Szerencsére.

A fent említett jelenetek alapján merül fel a kérdés, hogy szándékos volt-e a karakter ilyen szintű dekonstrukciója. Haggis mindössze két órával az írósztrájk kezdete előtt fejezte be a forgatókönyvet, alapos munkára nem volt lehetősége, tehetsége pedig eddig is alaposan megkérdőjelezhető volt. Ez meg is látszik a Quantum történetén: Bond A-ból B-be utazgat, mindig a következő úticél nevét felfedezve, az időt pedig feszes combok és még feszesebb tűzpárbajok közt üti el. A mellékszereplők fáztak rá igazán: az úton útfélen hozzácsapódó Camille (Olga Kurylenko) a végkifejlet felé haladva isteni revelációként közli velünk első színre lépése óta egyértelmű indítékait, mindezt végtelenül idegesítő akcentusával, Gemma Artertonnal pedig nagyon csúnyán elbántak (ez a mondat tovább tartott, mint a szerepe).

Manapság az újraindított frencsájzok közepette lehetetlen elfeledkezni Christopher Nolanről és a Batman Beginsről, az első igazán sikeres rebootról. Az új Batman és Bond nem csak kezdőbetűjükben egyeznek: régen mindkét széria színes, ripacskodó gonoszairól volt híres, akikről az új kezdetek a címszereplőkre vitték a reflektort. A Dark Knight már ismét az ellenséget helyezte előtérbe, de Broccoliék nem tanultak az előző rész hibájából: A Mathieu Amalric által alakított Dominic Greene még Le Chiffre-t is alulmúlja, legalább annyira fenyegető, mint szegény nagyanyám (isten nyugosztalja) és annyira emlékezetes, mint egy átpálinkázott éjszaka. Bond helyében jól lekevertem volna neki egy pofont.

Míg az előző epizód készülésekor a főszereplő választását övezte heves vita, itt a direktor került a figyelem középpontjába. Marc Forstert még senki sem látta akciót rendezni. Jelentem: tud, de még mennyire. A Bourne-széria és Dan Bradley kézjegyei még mindig tetten érhetők, sok a közeli, sok a vágás, de a kamera kevesebbet mozog és néha már-már átlátható hosszúságú snittek is találhatóak az akciók közepén, az így keletkezett elegy az események sűrűjében terpeszkedő objektív közelséget ad. Az egyetlen gond, hogy a Casino Royalehoz hasonlóan itt is az első percekben lövik el a legtöbb puskaport: a nyitó autós, és azt követő gyalogos üldözés egyaránt lélegzetállító, még szerencse, hogy a köztük lévő halál unalmas főcím alatt bőven van időnk visszanyerni nyugalmunkat.

Apropó főcím: jelentem, vannak női sziluettek. Sőt, vicces női nevünk (mint az a stáblistából kiderül, a keresztnevét szégyellő MI6 ügynököt Strawberry Fieldsnek hívják) és Goldfinger-hommageunk is akad – mind a klasszikus Bondok előtt való tisztelgés jele. A Quantum of Solace egyesek szerint nem sok vizet zavar, gyorsan tovatűnő tucatmozi. Az én szememben egy eszmét rántottak le a földre, egy félistent alakítottak érző (pontosabban: érzéketlen) emberré – egy bájgúnárból csináltak férfit. A régmúlt akcióhősei idolok, elpusztíthatatlan motherfuckerek voltak: ma a kulcsszó az azonosulás, a jelen a tragikus hősöké. Jason Bourne keresztje az, hogy képes gyilkolni. James Bondé az, hogy élvezi is. És szerintem ennek felfedezése érdekesebb, mint egy huszadik alkalommal szajkózott bemutatkozás.