Most olvasom a Wikipedián, hogy a SlipKnoT tesz a trendre, s ezt a viszonyt már a kezdetek kezdetén kitalálták maguknak. Mindent értek. Csak így lehet publikálni egy ilyen őrületes vegyessalátát, amely a kemény gitárzenék valamennyi sarját megtapossa, kitépi, elhajítja, hogy aztán egy vadonat új hajtást ültessen helyére, hogy íme, tessék, így kell ezt csinálni.

Fogalmam sincs, hogy csinálják, de jól, az biztos, hisz itt vagyok én, szeretem, ha egy ütemsor (még inkább loop) néggyel osztható, a hangjegyek bitek formájában születnek és az sem baj, ha a fejem helyett a lábaimat ingerlik mozgásra, ez az album viszont úgy szívott fel, mint dagadt frank az osztrigát.

PsychoSocial

De nem csak az érzést nem tudom hová tenni, magát az albumot sem vagyok képes elhelyezni a stílustérképen: egy nálam sokkal okosabb ember - már ami a fémzenét illeti -, azt mondta a Psychosocial című nótára, hogy "parasztmetál", aztán a refrénnél ősmetálozott, s mikor egyszer csak félbevágódott a bpm, csak annyit mondott, "jó metál". És ezt a játékot tulajdonképpen bármelyik dalnál végigzongorázhattuk volna.

Azt hiszem, a banda egyszerre játszik az építésre és a rombolásra (dekonstuál és rekonstruál), a sorrend szabadon variálható. A végeredmény hihetetlenül egyben van, olyannyira, hogy így, 50 nappal az év vége előtt, három hónappal a megjelenés után kiosztok neki egy "az év albuma" plecsnit.